MALONYAI PÉTER
MALONYAI PÉTER
2021.09.05 23:53 Frissítve: 2021.09.05 23:54

Figyeljünk a hústartalomra! – Malonyai Péter publicisztikája

 
Hiába a szülővárosom, körülbelül annyi beleszólásom van abba, hogy mik a főváros szándékai a 2023-as atlétikai világbajnoksággal, mint abba, hogy hány százalék a hústartalom egy-egy felvágottban, ám annyit tudok, hogy sohasem tett jót a sportnak, ha beleszólt a politika.

A jelenség persze örök, de jó szájízt nem hagy maga után, már csak azért sem, mert alapvetően nem a sportról van szó. Csorbát is szenved a lényeg, a verseny, a játék, a balhét mindig a játékosok, a versenyzők viszik el.

Történelmileg – példa példa hátán bizonyítékként.

Hogy a második világháború után lett általános a politikai nyomulás, ha nem is elfogadható, de érthető és magyarázható a hidegháborúval.

Ott volt például az 1949-es esztendő, amikor két kairói eseményről, a vívó-világbajnokságról és a kosárlabda Európa-bajnokságról kényszerítették távolmaradásra sportolóinkat, úgymond, magasabb szempontok alapján.

Az indoklás mindkét esetben egyszerre szomorú és nevetséges. A vívóknál az volt az érv, hogy körmérkőzés helyett kieséses lesz a lebonyolítás, ami nem a legjobbat, a legjobbakat hozza ki győztesnek. Meglehet, de aztán jön a lényeg, mely szerint „nem érezzük magunkat megtisztelve, ha Franco véreskezű fasiszta tisztjeivel kellene összemérnünk kardunk erejét”, hiszen kardjuk csak a fasizmus megbízható tisztjeinek lehet arrafelé, és ezek a kardok „a spanyol munkások és parasztok vérétől csöpögnek”. Hogy miért éppen a spanyolok, összefügghet azzal, hogy nem sokkal később a Rákosi-rezsim tudatosan meghurcolta azokat, akik a polgárháborúban harcoltak, de ez csak feltételezés.
A kosárlabda Eb esetében még sejtésünk sem lehet, a hivatalos közlés ugyanis itt még bornírtabb. A döntő érv, hogy „az Európa-bajnokság küzdelmeinek Kairóba való áthelyezése, sportnyelven szólva „»sötét« dolog”. Megmagyarázva nincs az állítás, hiszen a szövetségi főtitkár nyilatkozatában az számít aduásznak, hogy Egyiptom nem európai ország. Miközben az európai testület döntött arról, hogy az ország indulhat, rendezhet.

A Szovjetuniónak való megfelelésben különösen szorgalmas diktatúra önálló lépése volt mindkét döntés, ugyanis akkoriban még nem volt közös egyeztetés a szocialista országok között, de lassan-lassan általánossá vált, hogy ha a „nagy testvér” nem indult valahol (és az 1952-es helsinki olimpiáig ez általános volt), mi sem mentünk, legtöbbször azért, mert mit szólnának...

Ezek után képzelhető, mennyire ismerték el a magyar sportvezetőséget Európa másik felében, ahol időnként készek voltak a visszavágásra. Például 1950-ben, amikor az Európai Úszó Liga (LEN) elvette Magyarországtól és Bécsnek adta az úszó Eb rendezését, úgy érvelve, hogy Magyarország képtelen biztosítani a zavartalan lebonyolítást. Válaszul nem vettünk részt a versenyen, amiért minden felelősséget azokra hárítottunk, „akik az Európai Úszó Ligát a nemzetközi reakció eszközévé alacsonyítják le”. Jellemző, hogy külön kiemelik a kétszeres olimpiai bajnok (1932, 1936) vízilabdakapus, az 1948-ban emigráló Bródy György személyét, aki „állampolgárságától régen megfosztott hazaáruló”, legalábbis a fröcsögés szerint, mert egyébként a LEN tisztségviselője volt, a magyar szövetség elfelejtette visszahívni.

Csaknem tíz esztendővel később, 1959-ben, a chilei kosárlabda-világbajnokságon már az érvelés logikájára sem figyeltek – a szovjet sportvezetők. Akik korábban követelték a nemzetközi szövetségtől, hogy zárják ki soraikból Tajvant, „hiszen a csangkajsekisták nyilvánvalóan jogtalanul próbálják bitorolni Kína jogait”. Hogy ehhez mi köze egy nemzetközi sportszövetségnek, senki sem kérdezte meg.

Mindenesetre a Szovjetunió és a tornán induló egyetlen csatlós, Bulgária nem állt ki Tajvan ellen, a két pontot így utóbbi kapta meg, a szovjet és a bolgár csapatot kizárták a versenyből.

Mindez persze a felszín, ugyanakkor a mélység, a lényeg, hogy a sportolókkal, a versenyzőkkel bántak el valamennyi esetben, másként: felhasználták, semmibe vették őket, a küzdelmeiket. Az 1950-es úszó Eb-ről való távolmaradásunk kapcsán Helsinki (1952) olimpiai bajnoka, Székely Éva megjegyezte, hogy a magyar bajnokságon négy számban úszott jobbat, mint a bécsi aranyérmes, s jó esély lett volna arra, hogy a váltó is nyer. Ehhez képest egy kis csillag jelzi az évkönyvekben, hogy nem indultunk, de: „Azt, hogy én miért nem lettem Európa-bajnok, sehol nem jegyzik.”

A leglátványosabb politikai következmények természetesen az olimpiákhoz kapcsolódnak, 1980-hoz és 1984-hez különösen, hiszen aki hatalmi nyomásra lemaradt a játékokról, elvesztegetett négy esztendőt, s öregedett négyet, mire újra megcélozhatta volna az olimpiai dobogót.

Nem véletlenül hívták Los Angeles előtt „kiöregedett légiónak” Amerikában azokat az úszókat, akik nem indulhattak Moszkvában. A gyorson és vegyesen is klasszis Rowdy Gaines azt mondta, hogy négy aranyat veszített a bojkottal, a vegyes úszó Tracy Caulkins az 1978-as vb-n öt első hellyel zárva várta az 1980-as játékokat, a pillangózó Mary T. Meagher pedig világcsúcstartóként. Amerikában temették őket, aztán kiderült, hogy a sportoló a hős, a legerősebb a politikai machinációk közepette, hiszen Gaines, Caulkins és Meagher egyaránt háromszoros bajnok lett Los Angelesben, a négy esztendővel korábbi esélyesek közül csak a vegyesen és háton egyaránt klasszis Jesus Vassallo nem jutott éremhez.

Mindez persze elmondható a magyar sportolókról is az 1984-es bojkott kapcsán. Világbajnokságon 1982-ben és 1983-ban érmes Los Angeles-i esélyeseink közül csak a kardcsapat és az öttusázók jutottak fel a csúcsra 1988-ban Szöulban (miközben az összeállítás változott), azok közül pedig, akik az olimpiát pótló A-kategóriás versenyeken nyertek, csak az öttusázók.

Bojkott és bojkott között persze van különbség – erkölcsileg, érzelmileg. Azt ugyanis, amit Hollandia, Svájc és Spanyolország sportolói tettek az 1956-os magyar forradalom után, a melbourne-i játékok előtt, nem lehet egy sorban emlegetni a korábbi történésekkel, még úgy sem, hogy itt is a politika irányított, hiszen a forradalom leverése ellen tiltakozva maradtak távol – a sportolók. Mondanám, hogy a fagyi visszanyalt, ám ez méltatlan a gesztushoz, már csak annak tükrében is, amit a játékokról szintén lemondó holland vízilabdázó, Wim Mosterd állít: „Bár illúzió, hogy a sport függetleníthető tőle, a sportolókat tilos a politika játékaként használni.”

A hangulatot kissé oldandó, felemlegetnék egy házon belüli bojkottot 2007-ből. A Nemzeti Sport hírül adta, hogy az MLSZ és a Kentaro AG közötti per legfrissebb fejleménye, hogy a cég kérésére a svájci bíróság befagyasztotta a FIFA-tól és az UEFA-tól Magyarországra irányuló pénzeket. A részletekbe nem megyek bele, de válaszul a futballszövetség úgy döntött, hogy felfüggeszti lapunkkal való kapcsolatát, mert „megbízható forrásból tudomására jutott, hogy a lap Kentaro-ügyben publikált írásaiban tudatosan elferdítette a tényeket”. Nekem már akkor is tetszett a „megbízható forrás” kitétel (pletyka), az pedig egyértelműen jellemző, hogy nem az állítólag „elferdített” tényekkel volt baja az MLSZ-nek, tehát nem az ilyenkor megszokott helyreigazítási kérelemmel élt, hanem indulatból lépett. Ami egyébként néhány nap alatt csitult annyira, hogy ezt közölhessük: „Megtört az MLSZ elnöke: Kisteleki István engedett a rá nehezedő nyomásnak. Elnézést kért, és megszüntette a nyilatkozatstopot!”

Legyen ez a hepiend, ám végezetül bevallom, hogy a felvágottak, virslik hústartalma esetében azért könnyebb a dolgom, mint a fővárosi ügyeskedésekkel. Ha nem tetszik, nem eszem meg őket, mert azért van, amit nem tudok – lenyelni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2021.10.18 23:14:20

Atlétika SZABÓ GÁBOR

Száznegyven éve született Mudin István, aki az orosz fronton kézigránát-hajításban volt kénytelen jeleskedni.

2021.10.14 16:49:41

Atlétika B. D. K.

Michelle Jenneke már a modellszakma felé is ki-kikacsingatott.

2021.09.28 23:30:22

Atlétika VINCZE SZABOLCS

Befejezte a versenyzést a vb-bronzérmes gátfutó, de nem szakad el az atlétikától.

2021.09.21 22:42:06

Atlétika CSINTA SAMU

ALAPVONAL. Arról, hogy lesz-e majd valamikor még itthon újra ugrógála, ma még csak annyit tudni, hogy sokan szeretnék, és egyfajta lobbizás is indult az érdekében.