Az én vébém

thurygabor | 2014.07.14. | 17:07

Ha az embernek nincs ott a vb-n saját országának válogatottja, más szemmel nézi a tornát. Jó, ezt az érzést megszokhattuk, a magyar válogatott...


Hirdetés

Ha az embernek nincs ott a vb-n saját országának válogatottja, más szemmel nézi a tornát. Jó, ezt az érzést megszokhattuk, a magyar válogatott 1986 óta hiányzik a világbajnokságokról. Azért így nehéz, mert simán felnőtt egy generáció, amelyik már abba született bele, vagy szebben írva, úgy szocializálódott, hogy nincs számottevő magyar labdarúgás. Nekem ez megszokhatatlan, már az 1962-es chilei vb-ről is vannak emlékeim, tudom, mit jelent, ha van kikért, miért szurkolni. Akik ezt nem élték meg, azok a játék szépségéért szerették meg a futballt, tetszés szerint választanak egy válogatottat, amelynek a torna alatt drukkolnak, ha a kiválasztott kiesik, az sem baj, lehet újat találni. Kis szerencsével a második választott már befutó is lehet, a döntőre mindenképpen.

Be lehet ülni valamelyik kocsmába a kivetítő elé, és az ország nemzeti színeivel felcicomázva drukkolni az övéiknek, akik persze nem a mieink. Persze van benne valami szép, a globalizált világ is ad örömöket, lehet szeretni más csapatokat, nem vicsorogva szidni a szomszéd anyját. Szégyellem magam, de el se tudom magyarázni egy argentinra kifestett szurkolónak, hogy tőlem teljesen idegen szerelembe esni más ország válogatottjával. Személyi kötődés híján képtelen vagyok magaménak érezni egy külföldi csapatot, legyen az válogatott vagy klub.

Van ennek a „gőgös” viselkedésnek egy hátulütője: kritikus szemmel nézem a vb-ket, mert nem kell azt silabizálom, hogyan juthat még tovább a (magyar) válogatott, aztán melyik ellenfél jöhet, hanem fintorgok, milyen gyengék (voltak) az olaszok, az angolok és a spanyolok. Korábban már kifejtettem a véleményem a legjobbnak ítélt bajnokságok válogatottakat nyomorító hatásáról. Hangsúlyozom: nem törvényszerűségekről van szó, de nem is egyszeri véletlenről. Csak talán most tűnt fel, egyes sztárok mennyire „becsődöltek”, Cristiano Ronaldótól kezdve Lionel Messiig. A mai futball ellentmondásosságát jól jellemezte egy jelenet: Sepp Blatter vidám arca a vb-döntő után az Aranylabda átadásakor és Messi érzelemmentes, már-már közönyös ábrázata a díj átvételekor. Szimbolikus kép, még akkor is, ha az argentin futballista elkeseredettsége a döntőben elszenvedett vereséggel magyarázható.

De itt másról van szó. Számos végletekig kizsigerelt játékos próbálta hadba szólítani maradék erőtartalékait a vb-re, láttuk mennyire sikerült. Messi a csoportmeccsekhez képest is elmaradt saját képességeitől az egyenes kieséses szakaszban, fizikailag és mentálisan is tompa volt. (Itt meg is állhatunk egy pillanatra: a vb Aranylabdáját Arjen Robben sokkal inkább megérdemelte volna.) Robin van Persie arcán kétszer láttam érzelmet, a spanyolok elleni első és a brazilok elleni utolsó mérkőzésen. Közte leginkább azt, hogy lesről kocogott vissza. El tudják képzelni, hogy egy ilyen szintű futballista ennyire amatőr módon mindig lesen ragad? Csak akkor, ha teljesen fásult. S ezért nem értem egészen Blatter örömét. Mert ugyan a pénzcsináló automatából ömlik a pénz, de ez képtelen helyzet. A bajnokság során klubcsapataikban remekül – na jó, néha csak átlagon felül – játszó futballisták kínlódtak, Blatter meg elégedett. A mohó Blatter és a mohó FIFA.

A Nemzeti Sport hétfői számában azt írtam, egy ilyen jelentőségű torna elképzelhetetlen várakozás nélkül. Mint karácsony előtt az advent. Az olimpia mellett a futball-vb a világ másik nagy sporteseménye. Míg az ötkarikás játékok előtt mind a sportolók, mind a szurkolók várakozással tekintenek a legnagyobb ünnep elé, addig a labdarúgásban ez úgy módosul, hogy a drukkerek várják, a futballisták viszont egyáltalán nem. Mire odáig eljutnának, már teljesen kilúgozódtak. Pedig ez így nem járja. Emlékszem, az 1962-es vb előtt Baróti Lajos szövetségi kapitány ultimátumot adott Albertnek, ha a vb-felkészülés hajrájában nem teljesít jól, nem viszi ki a vb-re. Tichy Lajost pedig játékostársai sírták vissza a csapatba, azok után, hogy összeszólalkozott a kapitánnyal, aki ki akarta hagyni a válogatottból (később ki is hagyta). A manapság valószínű forgatókönyv szerint mindkét labdarúgó kimaradt volna a keretből, és ettől egyik félnek se ment volna fel a pulzusa. Pedig éppen az lenne a cél, hogy a legjobb játékosok válogatott szinten mutassák meg, mit tudnak. A drukkereknek, patetikusan fogalmazva a szurkolóknak, akik nemzetük csapatáért szorítanak. Az együttes játékosai és a „nép” a két fél közös akaratából így válik eggyé. A vb-n a szurkolók megtették a magukét.

Nem vagyunk kiéhezve a futballra, a tévécsatornák egész évben tolják le a torkunkon a francia krémest, megemészteni sincs idő, már itt a világbajnokság. Amelytől semleges szemlélőként a legjobbat várom és nem a legjobbat kapom.

Persze ilyenre régebben is volt példa. Ha nem is hasonló okból, de az eredmény ugyanaz. A nemrég elhunyt Di Stéfanónak a Real Madrid emblematikus figurájának a spanyol válogatottban szinte momentuma nem volt, ahogyan Puskás Ferencnek sem. Di Stéfano nem is játszott, Puskás Santamaríával, Del Sollal, Gentóval, Pachínnal ott volt a '62-es vb-n, de a válogatott vele is csoportja utolsó helyén végzett. Ideig-óráig volt felháborodás, aztán a spanyolok a '66-os vb-n is betliztek.

S ha már betli: ez a vb a brazilok bukásáról lesz nevezetes. Talán nem is mértük fel kellőképpen, hogy futballtörténeti léptékkel mérve mekkora esemény történt. A cikknek nem szándéka a bukás szakmai okainak elemzése, azonban létezhet olyan szegmens, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha a futballra valamilyen formában a társadalmi, politikai helyzet lenyomataként tekintünk, a kudarc nem is volt olyan váratlan, csupán arányaiban volt sokkoló hatású. A belső feszültség oldását jelentette volna a válogatott sikere – bukás lett a vége. Nem mondom, hogy törvényszerűen, de elgondolkodtató, hogy egyes politikai rendszerek kirakatválogatottai hogyan végezték. Vagy fogalmazzunk úgy, a pályán elért siker vagy kudarc milyen kihatással volt az ország életére vagy akár fordítva. Vehetjük a hanyatló Rákosi-rendszer oltalma alatt álló, az 1954-es vb-döntőt elbukó Aranycsapatot vagy ellenkező előjellel az adenaueri Németország háború utáni feltámadását az NSZK vb-győzelmének tükrében. Argentína 1978-ban már dörzsölt volt. Videla tábornok katonai juntája nem akart síró embereket látni, a Kempes-féle csapat adott volt, a többit (a magyarok ellen a játékvezetés, Peru elleni 6–0) meg elintézték. 2002-ben Dél-Koreában kisebb volt a tét, csupán annyi, hogy az egyik házigazda megmutassa, szorgalommal (meg egy kis bírói segédlettel) a futballban is messzire lehet jutni, az elődöntőig legalábbis…

A pozitívumok közül első helyre kívánkozik a németek remeklése, aztán időnként Mexikó, Chile, Costa Rica teljesítménye, egyes periódusokban Belgium és az Egyesült Államok játéka, úgy összességében Hollandia, de ami a legjobban tetszett, az a vb-vel kapcsolatban Kovács Ferenc nyilatkozata volt. A Videotont 1985-ben az UEFA-kupa-döntőig vezető mester, jelenleg a klub tiszteletbeli elnöke a Magyar Hírlapnak többek között azt nyilatkozta. „Ami a magyar futballt illeti, optimista vagyok. Ez a vb rádöbbentett arra, hogy ha fizikailag fel tudjuk készíteni a magyar játékosokat, akkor egyik napról a másikra, minimum húsz százalékkal javulni fog a magyar válogatott eredményessége.”

Az a röhej, hogy teljesen igaza van. Amikor ezt olvastam, átfutott rajtam, hogy nemsokára lesz csapatom a vb-n. Aztán majdnem sírni kezdtem. Mert ezt kb. '86 óta tudjuk. Azóta viszont nincs csapatunk a vb-n. Legalábbis nekem.

thurygabor

Címkék

Friss kommentek

Blogarchívum