Hazatért a meg nem értett edzőzseni

Csíkszereda szívéből döcög kifelé az ember a tengelytörő utakon, itt egy, a szentlélek összetartotta vén Dacia, ott egy új, Renault motorral felszerelt, amott egy, a körülmények ellenére száguldó X5-ös BMW. Aztán a hegyek által körbeölelt medence közepén futó, kétszer egy sávos főút után jönnek a falvak sorban: Csíkcsicsó, Csíkmádfalva, Csíkrákos, Csíkmadaras, Csíkdánfalva. Majd elágazás következik, de a választás lényegtelen, mindkét ágról Csíkkarcfalva a következő elérhető település.

A templomtorony bárhonnan látható, de a jégpálya közelsége akkor érezhető igazán, amikor egy csemete megjelenik az út szélén. Alig látszik ki a földből, a térdét verdesi a mez, kezében a bot, nyakában a korcsolya. Aztán még egy fiú, még kettő, még három, fél tucat, egy tucat. És hirtelen magasan görbülő tartógerendák fehérlenek két ház mögött. „Románia első vidéki műjégpályája” – hirdetia falra akasztott felirat.

Kercsó Árpád itt dolgozik február eleje óta.

Kétszázötven felszerelés várja a gyerekeket

– Ottó! – csattan fel az edző,amikor az egyik ifjú nem teljesíti maradéktalanul a feladatot a kapu előtt.– Itt vagyok! – szól halkan egygyerkőc a szélen várakozó sorból. – Akkor Botond! – találja mega jó nevet a mester, aztán lehiggad, és visszacsúszik a palánkot támasztva szemlélni az eseményeket. A jég tökéletes, kispad is van a szó legszorosabb értelmében, az öltözőépület is takaros. Körben azonban száradó farakások, rozsdásodó eredményjelző és beépített zsűrifülke, amelyből nem sokat látni.

„Majd ha lesz tető a pálya felett, szép nagy, akkor lesz az igazi. A tartógerendákat már a tél elején építették, de lesz új öltözőépület, tribün, kiszolgálóhelyiségek, a pálya végében egy uszoda, és új tornaterem is épül. Azok a kis farönkök ott a bóják. Megrendeltük a rendes műanyagokat, de egy hét alatt nem érkeztek meg. Így kivágattam egy fát, és feldaraboltuk. Még jobb is, mint az igazi, mert nem olyan magas. A szlalom pedig úgyis a kézügyesség, nem a szépség miatt van. Különben is, igaz a mondás: a szegénység nem szégyen, csak kellemetlen. De tudom, hogy a raktárban áll kétszázötven felszerelés becsomagolva. Még nem világos, mi lesz velük, de tudom, hogy ott vannak. Több miniszter járt itt múlt pénteken, három-négy, ezekből a falvakból származó politikus van a minisztériumok környékén, így könnyebben jön a segítség…” –kezd bele a tréninget végigkísérő történetmesélésbe a mester.

A szegénység említése megüti a füleket. A helyi utánpótláscsapat főtámogatója ugyanaz a Kurkó János, aki a semmiből épített győztes alakulatot néhány év alatt. A HC Csíkszereda az idén megnyerte az első Mol Liga-sorozatot, minden bizonnyal a román bajnokságot is meg fogja, a minap pedig győzött a két éve az EBELben izmosodó Alba Volán ellen, a torna apropóján ismét ajánlatot téve a magyar bajnok néhány ászának. A főnök tehát nem szegény ember. Csíkszereda büszkesége, a Vákár Lajos Műjégpálya tőszomszédságában álló Hunguest Hotel Fenyő tulajdonosa saját család híján hobbiból is vállalkozó, most éppen napelemgyár építésén ötletel. A HC Felcsík azonban nem csak tőle függ, így annak firtatása is részben okafogyott lesz, hogy mi történik, ha ő nem ad többet.

Úgy döntött, mégsem segít befűzni a hokicipőt

„Hat falu van itt egy rakáson, mindegyikből jönnek a gyerekek. Az önkormányzatok közösen üzemeltetik a jégpályát, Kurkó pedig a felszerelések, utazások költségét állja. De saját zsebből kifizeti a pálya befedését is, ha nem érkezik meg a pénz Bukarestből. Többször döntöttek már arról, hogy jöhet a támogatás, de még nem ért ide. Húsz év múlva Kurkó lesz itt az atyaúristen, akire úgy emlékeznek majd, hogy ezt az egészet ő csinálta. Mint az éhenhaló brazil gyerek, aki a Barcelona játékosa lesz.

Gyakorlatilag azt sem tudtam, hol van Karcfalva, ő pedig egy kerek éven át győzködött, hogy jöjjek. Ha nem jöttem volna, meglehet, bezárja a boltot. Aztán úgy alakult, hogy jöttem” – mondja Kercsó, aki nemcsak arról híres, hogy az idén A-csoportos világbajnokságra „hivatalos” magyar válogatott nem egy tagját ő indította el a pályán, hanem arról is, hogy sehol sem fejezte be, amit elkezdett. Dunaújváros, Budapest, Zalaegerszeg: mindhárom helyről idő előtt távozott, és nem egyedülálló az a vélemény sem, hogy remek szakember, de igen nehéz kijönni vele. Néhány hete egy utánpótlásmeccset követően az ellenfél öltözőjében teremtette le a játékosát állítólag szi-dalmazó gyereket, aki mellesleg korábban az ő keze alatt is dolgozott. A tirádából fegyelmi lett, a magyar szövetség eltiltotta a mérkőzéseken való részvételtől, ami az utolsó cseppnek bizonyult a pohárban. Egerszegen ugyanis a csarnok és a csapat léte is kérdéses lett, fizetés sem érkezett hónapok óta. Így álltak össze a dolgok ahhoz, hogy Kercsó Árpád hazatérjen Erdélybe.

„Ha idősebb Ocskay Gábor hív, mentem volna. Lett volna Fehérváron olyan hoki, hogy csak na! Sok a gyerek, csak szakmai munka nincsen. De nem hívott, én meg nem ajánl-kozom, nem vagyok olyan. Jó, Újvárosban felvetettem, hogy segítenék, de nem kellettem, úgyhogy hazajöttem. Itt meg azt látom valamelyik nap, hogy Dánfalváról gyalog jön az egyik gyerek, pedig az nincs közel. Egy másik meg Madarasról biciklin: egyik kézzel fogja a kormányt, a másikkal a botot, annak a végén ott a sisak, a nyakában meg lóg a korcsolya. Ha nem látom, nem hiszem el. És nemcsak az edzésre jönnek így, hanem már reggel az iskolába. Itt nem a szülők hozzák-viszik a gyereket. Egy másik csemete meg ott bajlódott az öltöző sarkában a korcsolyája befűzésével. Gondoltam rá, hogy segítek neki, de ha az egyiknek befűzöm, akkor mind odajön, úgyhogy felvettem a pléhpofát. Aztán csak befűzte, és jött ki a jégre. Észrevettétek, hogy mióta játszanak meccstempóban, és nem fáradtak el? Ráadásul milyen lendülettel… Szép volt, Roli!”

– törik meg a leírása kismeccseket játszó fiúknak szánt hirtelen dicsérettel. A rács mögött szemüveget viselő kapuska fekete szerelésében, mint Batman, nyúl egy korong után, de az tompa puffanással oldalba találja. Úgy tolják le a pályáról, de nincs külö-nösebb baj, mehet tovább a játék. Egy gyerek fehér HC-, egy másik kék New York Islanders-, három viszont szürke Zalai Titánok-mezben terelgeti a pakkot. Ők eljöttek Kercsóval együtt.

„Hárman jöttek velem és egy edző is. Az egyik fiú szeredai, úgyhogy a szülők örültek, hogy hazatér. A másik gyergyói, ő az edző fia. A harmadik pedig közölte, hogy inkább abbahagyja a hokit, ha nem jöhet velem. Hatodikosok, és mostantól itt tanulnak, folytatják az otthon megkezdett tanulmányokat, gond nélkül. Nem tudnak románul, de az itteniek közül sem tud senki, nem lógnak ki a sorból… Galló Illés is kiment tizenöt évesen Oroszországba, egyedül, anélkül, hogy tudott volna oroszul, és túlélte, pedig ott kint iszonyú kemény a világ. Egerszegről másik négy srácért is meghasad a szívem. Találtam őket. Volt, aki ott lődörgött a csarnok körül. Kérdeztem tőle: te mit csinálsz itt? Mire ő: az unokatestvérét nézi. Mondtam neki, hogy nem akar-e ő is beszállni. Hebegett-habogott, aztán csak bejött, és azóta velünk volt. Mindenhol van ügyes gyerek, itt is. Több korosztály dolgozik két csoportban. Voltak, akiket elküldtem. Fájdalmas az ilyen, de semmi értelme olyanokat tartani, akikből biztosan nem lesz hokista. Én olyanokat nevelek, akikből lehet”– jutunk el végül azalapelvig.

A sár meg a por zavarja, de kedveli a helybélieket

Közben szépen beesteledik. A srácok frissítenek, a közönség-jégre érkezők felsorakoznak a túloldalon a palánk mellett, egy nagypapa mesélni kezd. Bicske mellett dolgozott évtizeden át, de a nyugdíjaskor elérésével hazahívta a szíve. Unokája az egyik kapus, rokona a rolba tetején ül éppen, öccse pedig a Brassó elnöke. A család vérében van a hoki.

„Nézzétek azt a harminckettest, aki ott jön! – hívja fel a figyelmetKercsó az egyik tehetségre, aztán nagy levegőt véve folytatja. – Svájcba bármikor mehetnékedzőnek. De kérdem én: megtartom az edzéseket, aztán hazamegyek, és mit csinálok egyedül? Csaba öcsém nincs itthon, Új-Zélandon van két éve. Ott csinál hokit, a birkák között. Nem voltam kinn, de nagyon szép vidék. Nem mondom, hogy a sár meg a por nem zavar itt, de szeretem az embereket, az ételeket. Fanatikus ember vagyok, csak egy pálya kell és a gyerekek. A lényeg, hogy nyugodtan dolgozhassak. Az enyémekkel rajz- és tornaórákon is kijövünk. Emlékszem, 1967-től 1971-ig még szombat éjjelente jártunk be Szeredába, éjféltől vasárnap hajnali négyig volt jégidőnk, most pedig épül a saját fedett pályánk. És mi van Fehérváron? Áprilistól nem volt jég egészen augusztus huszadikáig. Ennyi kihagyással úgy lema-radsz a nemzetközi mezőnytől, hogy sohasem éred utol. De csak a magyar bajnokság érdekel, a román gyenge. Az SC-t, a Gyergyót megvertük már, Bukarestben nincs semmi, a többi pedig nem ellenfél. Nem csak Dunaújvárosban, bárhol csináltam csapatot. És miért adnám el a lakásomat Újvárosban, amikor a nyáron két hónapot otthon leszek?”

Erőteljes sípszó, és a ráadásnak is annyi, vége az edzésnek. Szállingóznak le a srácok a jégről, a sor közepéből valamelyik hatalmasat esik, amint korcsolyája beakad az ajtóba, de feltápászkodik. Egy fiú nézi őket vágyakozva, ahogy egész idő alatt. „Román, nem tud magyarul” – tájékoztat az egyik,öltözőbe vonuló lurkó. Csak úgy kijött. Cucca nincs, kommunikálni nem tud, de ott van. A hoki közelében.

„Holnap is jöjjenek!” – hallik akiáltás, amikor átkelünk a szomszédos iskola melletti sártengeren. A felül piros, alul zöld színnel megvilágított, világosra festett templom mellett csapatban indulnak haza a gyerekek. Mosolyogva.