A kitalált örökség védői

Izraeli zászlót lengetnek az Ajax szurkolói.

A jelenet hétről hétre lejátszódik a holland csapat mérkőzésein, a televíziós közvetítéseknek köszönhetően pedig világszerte százezrek lehetnek szemtanúi a különös buzdításnak. Mégis kevesen ismerik a szokás valódi hátterét, az egyszeri futballkedvelőhöz nemigen jut el más üzenet az amszterdami egyesület és a zsidóság kapcsolatáról, mint a Dávid-csillagos drukkerek képe és a sajátos identitásból fakadó botrányok felületes médiahírei. E helyütt igyekszünk szakítani a hagyománnyal: a témát világszerte övező érzékeny és indulatos közhangulat ellenére kísérletet teszünk a klub zsidó gyökereinek alapos, józan és tárgyilagos bemutatására.

A zsidó gyökerek vizsgálatát furcsa megállapítással kell kezdenünk: az Ajaxnak nincsenek zsidó gyökerei. Abban a tekintetben biztosan nem, hogy az 1900-ban alapított egyesületben a zsidó játékosok és klubtagok aránya a hatvanas évekig semmivel sem haladta meg más holland csapatokét. Az igazság kedvéért tegyük hozzá, az 1940-ben 13 százalékos zsidó lakosságú Amszterdam vezető futballklubjában persze így is jelentős számban képviseltette magát a legnagyobb holland kisebbség.

De ne ugorjuk át a második világháború éveit, már csak azért se, mert ezek a német megszállással, a holokauszt szörnyűségeivel, a deportálásokkal, a haláltáborokkal az Ajax történetének legnagyobb veszteségekkel járó időszakát jelentették – gondolnánk legalábbis…

Sötét titkokat rejtegetett az egyesület levéltárosa

„A háború borzalmai viszonylag megkímélték az egyesületet, amelynek a megszállás befejeztével egyetlen tagot sem kellett gyászolnia”– lepte meg olvasóita klub történetét feldolgozó Evert Vermeer az Ajax 95 éves fennállása alkalmából kiadott könyvében. A 140 ezer zsidó állampolgárából 1940 és 1945 között 100 ezret elveszítő Hollandia világháborús áldozatait ismerve, a fenti állítás

– békésebb hasonlattal élve – körülbelül olyan, mintha valaki a Balatonból kimászva azt hajtogatná, hogy márpedig ő nem lett vizes. Az Ajax és a holland futball múltjának kiváló könyvet szentelő Simon Kuper aztán felfedte az igazságot: az amszterdami egylet nemcsak hogy vizes lett, de bizony kissé sáros is…

„Megrántotta a vállát, mormogott valamit, de sohasem adott használható válaszokat” – emlékezett vissza Vermeer arra, miként viselkedett Wim Schoevaart, az Ajax levéltárosa, amikor a negyvenes évek dokumentumai iránt érdeklődött nála. Kuper nem hagyta annyiban az ügyet, igyekezett megfejteni, miért akarja a klub elhallgatni, eltussolni a második világháborúban játszott szerepét, a többi holland egyesülettel szemben miért nem állít emléket a háborús hősöknek.

S végül megtalálta a rejtély nyitját.

Kutatásai során fényt derített arra, hogy az Ajaxnak miért „… nem kellett a megszállás befejeztével egyetlen tagot sem gyászolnia”: addigra ugyanis, a német rendelkezéseknek engedelmeskedve, valamennyi zsidót megfosztották tagságától. Akit tehát sirathattak volna, hivatalosan már nem tartozott az egyesülethez. Így felejtették el többek között az 1943ban Auschwitzban odaveszett korábbi amerikai játékost, Eddy Hamelt is.

Az angol–magyar bírója is segített, ahol tudott

A nácikkal szembeni ellenállás romantikus legendáját tovább gyengíti, hogy az Ajax tagjai közül többen együttműködtek a németekkel, a klub múltján a legnagyobb foltot azonban az ejtette, hogy a harcok lezárultával elmaradt a belső megtisztulás. A háborút egy fotóüzlet feletti kis szobában átvészelő, az ottlétéről mit sem sejtő tulajdonostól tartva, nyitvatartási időben csöndben ücsörgő Jaap van Praag, a zsidó származású későbbi klubelnök is éppúgy visszaépült az egyesületbe (szüleit és testvéreit megölték, felesége otthagyta, így az Ajax lett az új családja), mint a hátuk mögött csak „bunkerépítőknek” nevezett kollaboráns Van der Meijden fivérek, Freek és Wim.

A sérelmekről az akkori tagok mélyen hallgattak, s bár a klub lelkiismeretét azóta is nyomasztják a sötét emlékek, az erkölcsileg megkérdőjelezhető összefogás jelentette az alapot a hetvenes évek híres Ajaxának sikereihez. A „pénznek nincsen szaga” elv itt tökéletesen érvényesült, és az anyagi háttér megteremtésében ekkor már valóban jelentős szerepet játszottak az egyesülethez visszatérő zsidó befektetők, mint például a háború után hirtelen meggazdagodó Maup Caransa vagy a textilkereskedő Leopold Horn.

Utóbbi név egyeseknek ismerősen csenghet: ő bíráskodott a magyar válogatott 1953-as, londoni 6:3-as diadalmas mérkőzésén. Horn később sem fordított hátat szakmájának: visszavonulása után, immár amszterdami mágnásként, az ő feladata volt az Ajax aktuális nemzetközi mérkőzésére kiküldött bíró „illő vendéglátása”, ami legtöbbször a Yab Yum szexbár látogatását is magában foglalta.

Az Ajax zsidó jegyeit elsősorban mégsem a mecénások és a hatvanas években a csapatot erősítő zsidó játékosok miatt vette fel (itt jegyezzük meg, hogy a közhiedelemmel ellentétben Johan Cruyff csak „tiszteletbeli” zsidónak számított). Sokkal inkább azért, mert az Ajax korábbi otthonául szolgáló De Meer Stadion a város főként zsidók által lakott keleti részén helyezkedett el, és a mérkőzésre igyekvő vendégszurkolók útjuk során a weesperstraati zsidó piacot és több zsidó üzletsort érintettek, így egy idő után elterjedt köztük a mondás: „Megyünk a zsidókhoz.”

Az elnök megelégelte a szokatlan imázst

Az amszterdami egyesület hívei pedig, mintegy kivédendő a támadásokat, elkezdték magukat zsidónak nevezni, még akkor is, ha legtöbbjüknek az égvilágon semmi köze sem volt a zsidósághoz. Megjelentek az izraeli zászlók, később a Dávid-csillagos tetoválások az Ajax-szektorokban, ezzel mintegy kiprovokálva a rivális táborok antiszemita megnyilvánulásait. Mindez azonban, néhány kivételtől eltekintve, sokáig megmaradt a szurkolók közötti, más mérkőzéseken is szokásos – igaz, ez esetben kissé furcsa – vetélkedés szintjén. A verbálisháború a kilencvenes években kezdett kicsapni a mederből, a rigmusokban az ellentábor mind gyakrabban emlegetett Auschwitzot, gázkamrát, és utánozta a szivárgó gáz sziszegő hangját.

„Ellentmondásos helyzetbe kerültünk – kezdte a 2005-benkiadott felhívását John Jaakke, az Ajax akkori elnöke. – Zsidó csapatnak neveznek bennünket, miközben éppen a zsidó szurkolóink nem mernek kimenni a mérkőzésre az antiszemita bántalmazások miatt. Ezért azt akarom, hogy a klub egyszer s mindenkorra vetkőzze le ezt az imázsát.”

A kijelentés nyomán a világ több zsidó szervezete tiltakozott, ám aligha ennek tudható be, hogy – az Ajax vezetését azóta a zsidószármazású Uri Coronelnek átadó – Jaakke törekvését nem koronázta siker. Megtanulta, a hagyomány akkor is szent, ha nem a múlt század eleji alapítók, hanem a modernkori szurkolók nevéhez fűződik.