Felébredt az alvó óriás

„Amikor tíz éve a Zenit elnöke lettem, ötszázan jártak a mecscseinkre, és a szentpétervári stadionba be sem tehettük a lábunkat” – emlékezett vissza Vitalij Mutko, az orosz szövetség első embere. Ma meg ott tartunk, hogy Eb-bronzérmes futballhatalmat dirigálhat, amelynek képviselői 2005-ben (CSZKA Moszkva) és 2008-ban (Zenit) megnyerték az UEFAkupát. A szövetségi kapitány, a holland Guus Hiddink szerint nem történt csoda, „csak felébredt az alvó óriás”, de ha minden ilyen magától értetődő lenne, a világ több országában, így például az Egyesült Államokban vagy Kínában is pillanatok alatt lehetne jó futballválogatottat építeni.

Csoda egyébként tényleg nincs, pénz annál inkább. Másfél évtizeddel ezelőtt még egyetlen orosz sem szerepelt a világ leggazdagabb embereinek listáján („Örültek, ha volt néhány ezer dollárjuk” – volt olvasható a feketegazdaság miatt nem feltétlenül igaz kommentár), ma az első százban tizenheten is ott vannak. A gazdasági felemelkedést nem tisztünk tárgyalni (néhány támpont: átláthatatlan privatizáció, gáz-, olaj-, vasés acélipar), a futballra gyakorolt hatását annál inkább. A milliárdosok (általában az oligarchák) sokáig igyekeztek kimenteni a pénzüket Oroszországból, Vlagyimir Putyin 2000-es színre lépése után azonban megváltozott minden. Az idén leköszönő egykori elnök ugyanis elrendelte, az oroszok milliárdjainak az országon belül kell maradnia, és külföldi befektetésre akkor adott engedélyt, ha a kérelmező előtte otthon is „bizonyított”. „Aki megtagadta az engedelmességet, nem csupán a vagyonát kockáztatta, hanem azt is, hogy a Volga mélyére kerül” – mondta a körülményekről Jim Riordan újságíró, aki több tanulmányt is készített a helyi sportéletről.

Az egyik első, aki „behódolt” Putyinnak, Roman Abramovics volt. (Igaz, másra nem nagyon lehetett számítani, hiszen ő finanszírozta a későbbi elnök választási kampányát.) Egyes források szerint évi ötvenmillió dollárral támogatta a CSZKA Moszkvát, amely így meg tudta tartani legjobb hazai erőit, továbbá remek idegenlégiósokat (például Vágner Love, Daniel Carvalho) vett, és 2005-ben első orosz csapatként megnyerte az UEFA-kupát. Korábbi szolgálataiért cserébe Abramovics ekkor már a papíron sokkal több bevétellel kecsegtető Chelsea-t irányította, de otthon teljesítette kötelességét. Persze az országban maradt pénzzel a lavina is elindult, sok csapat nem tudott mit kezdeni a hirtelen rá szakadt gazdagsággal. A Dinamo Moszkva például 40 millió euróért megvette a BLgyőztes Porto fél kezdőcsapatát, aztán majdnem kiesett az élvonalból.

Emellett eltörpültek az olyan ügyek, hogy a lepusztult stadionok kongtak az ürességtől, az edzésmódszerek elavultak voltak, a játékosok pedig sokat elégedetlenkedtek emiatt.

A megoldást a menedzsmentek teljes átszervezése jelentette. A kommunista módszereken nevelkedett öregeket leváltotta az új generáció. Az íróasztal mellett és a kispadon egyaránt. „Most már látom, hogy változik lépésről lépésre az orosz futball – mondta a reformokról Hiddink. – A stadionokat és a kiegészítőlétesítményeket folyamatosan újítják fel, illetve adják át az újakat. A fiatalok már nem csupán a mára, hanem a holnapra is gondolnak.”

Hogy ez mennyire igaz, említsünk meg három, Nyugatról vett újítást. Öt éven belül Rosztovban, Kazanyban, Vlagyivosztokban, Volgográdban és Moszkvában is új stadiont adnak át; folyamatosan épülnek az új akadémiák; a liga mérkőzéseit pedig ma már előfizetéses rendszerben is közvetíti az NTV-plusz csatorna (a tavaly megkötött százmillió dolláros üzletből azért Putyin is jelentős részt vállalt). Ráadásul a magánszektor mellett az állam is a sport mellé áll. Amikor a szbornaja 2006-ban lemaradt a labdarúgó-világbajnokságról, Putyin elnök feldühödött, és a következő évi költségvetésben 41 százalékkal, 7.8 milliárd dollárra megemelte a sportra fordítható támogatást. (Magyarországon mindent, illetve minden nyilatkozatot figyelembe véve úgy 30 milliárd forint lehet ez az összeg.)

A válogatott ilyen szempontból külön történet. Hiddink szerződtetését Vitalij Mutko szövetségi elnök, Abramovics és Putyin közösen intézte. Utóbbi kettő paktumának eredményeképpen Abramovics fizeti a holland edző évi négymillió dolláros bérét (ez azért nem teljesen idegen, Írországban Denis O’Brien állja Giovanni Trapattoni kapitány fizetésének felét, Kanadában pedig a női válogatottat a Vancouver Whitecaps tulajdonosa, Greg Kerfoot működteti), és hárman közösen határoznak bizonyos válogatási feltételekről. Az Eb előtt például „erősen ajánlották”, hogy a légiósok meghívása előtt célszerű lenne otthon, az élvonalban körülnézni. A vizsgálódás eredményes volt, a 23-ból 22-en az orosz bajnokságból érkeztek a szbornaja keretébe.

A következő lépés a bajnokság megerősítése lesz, Szergej Kapkov, Abramovics „egymillió” akadémiájának egyik vezetője szerint néhány éven belül a neves, de már karrierjük vége felé járó futballisták is szívesen játszanak majd Oroszországban, Dick Advocaat viszont ennél is meszszebbre ment. „Hamarosan eljön az idő, amikor a sztárok nem az olasz vagy az angol bajnokságba, hanem az oroszba akarnak igazolni” – mondta az edző.

Ha lehet, mi inkább neki hinnénk. Ő az UEFA-kupa-győztes Zenitnél már bizonyított.