„Jó hokikapusnak lenni”

Azzal nem mondunk újat, hogy nem normális, aki száz kilométer per órás sebességgel száguldó tárgy elé magától áll oda, azzal azonban igen, hogy akad, aki nem is a kihívás miatt tesz így, hanem a mókás felszerelés miatt. Például Szuper Levente, aki a kapusok által hordott színes, nagy, érdekes felszerelések miatt korcsolyázott a ketrec elé.

„Ez így igaz, amikor először levittek edzésre, és megláttam, hogy a kapusok milyen jópofa cuccban vannak, azonnal kapus akartam lenni én is” – mondta Szuper, arra szinte ügyet sem vetve, hogy tömör gumikoronggal sorozzák azóta is napról napra. No meg arra sem, hogy a túlnyomó többség sietve menekül a kaputól csapatválasztáskor minden sportágban, elvégre a mezőnyben játszani, gólokat szerezni, vagy legalább előkészíteni, az az igazi.

„Nézőpont kérdése. Nézhetjük ezt úgy is, hogy az a csapat győz, amelyik többet lő, de úgy is, hogy az nyer, amelyik kevesebbet kap. Fociban amúgy is elöl szeretek lenni, ott át is élem és ki is élvezem a góllövés örömét – folytatta Szuper, aki sűrűn örülhet hobbimeccseken, ugyanis ügyes labdarúgó. – Hokikapusnak azonban izgalmasabb lenni. Főleg azért, mert fociban jó ha négyszer-ötször próbálkoznak a kapus ellen, ezt láthatjuk most az Európa-bajnokságon is. Egy jégkorongkapus azonban akár ötvenszer is játékba avatkozhat egy meccsen. Kisebb a pálya, gyorsabb a játék, sokkal pörgősebb az egész.”

Elkél tehát a védelem. Bot, korcsolya, pakk ellen egyaránt. A hőskorban a kapusra ráaggattak néhány nagyobb, szőrrel tömött bőrdarabot, és máris kezdődhetett a meccs, míg ma kismillió pont szól arról a szabálykönyvben, hogy hol, hogyan, hány és mekkora szintetikus anyagból gyártott darabbal védheti magát a kapus, aki más sportágakban ténykedő kollégáitól jelentősen különbözik. Nem csak azzal üt el ugyanis a mezőnyjátékosoktól, hogy a fejébe nyomnak egy piros sapkát, melegítőbe öltöztetik, vagy ráhúznak egy kesztyűt meg egy eltérő színű pólót: a hokikapus ránézésre ki van párnázva rendesen.

„Hát, ha egy laikus öltözne be, azért csúnyán összetörhetné magát – szúrja közbe Szuper, majd részletezni kezdi, hogy a védőfelszerelések fejlesztésénél fontos szempont, hogy ne akadályozzák a kapust a védésben. – Gyorsnak kell maradni, ez a lényeg. Na meg tudni kell, hogy nyúlj a dolgokhoz. Ám a felszerelés akkor sem lehet kényelmetlen, ezért magas szinten már személyre szabva gyártják az eszközöket, nekem például hosszú évek óta. Ezért ha tehetném, akkor sem változtatnék a felszerelésre vonatkozó szabályokon, nekem minden úgy jó, ahogy van. Úgyis mindig figyelem az új fejlesztéseket, amelyeket rendre meg is kapok.”

A választék pedig igen nagy, hiszen kesztyűből például kétfélét, botost és lepkést használnak, továbbá különleges korcsolya, lábszár- és mellvédő, nadrág és ki tudja még, mi minden van, amire egy kapusnak szüksége lehet és amelyekre szigorú szabályok vonatkoznak. Milliméterről milliméterre meg határozták a paramétereket, csakhogy minimalizálják a feleslegesen területet takaró részeket, s így több gól születhessen. Az NHL-ben három éve karcsúsították a mamutok méretét, mert a kapusok annyira elkanászodtak, hogy akadt, aki derékig érő lábszárvédőben hajolt a kapu elé, amit ráadásul jó lazán kötött magához, így alig maradt mellette rés, amikor mozgott. A kreativitás persze minden téren megfigyelhető, elég, ha a mezőnyjátékosok által használttól szintén eltérő sisakokat nézzük. Mintha egy Formula–1-es rajtrácsot szemléznénk, annyi a csillogó-villogó extravagáns fejvédő.

„Szerintem még az F1-eseknél is elborultabbak vagyunk – mondta mosolyogva Szuper. – A sisak festése azonban sok mindentől függ. Elsősorban a csapattól, amelyben éppen játszol, hiszen a klubszíneket csak megjeleníted valahogy a sisakon, esetleg még a címer is felkerülhet. Aztán vannak állandó elemek, nekem például a magyar zászló és a Superman-jel is mindig fenn van a fejvédőmön. Ez az egész úgy működik, hogy én kitalálok valamit, elmesélem a tervezőnek, hogy nagyjából mire gondoltam, ő pedig visszaküld néhány tervet, aztán kiválasztom, melyik is legyen az igazi.”

Meg kell említenünk azonban, hogy a kapus szerepét illetően azonosak a csapatsportok. Hiába mondja mindenki szerető gonoszkodással, hogy a kapus külön állatfaj, ha ő nincs, nincsen csapat sem, győzelem meg pláne: a kapus a csapat szent tehene. A különcséget jellemzi, hogy hokiban még a szabálytalanságokat is másképp értékelik, ha a kapus is résztvevő. Hiába írják a neve mellé mondjuk a kétperces büntetést, nem ő üli le, hanem az egyik mezőnyjátékostárs. Ha lerepül a sisakja, az első adandó alkalommal megállítják a játékot, míg egy mezőnyjátékos kénytelen továbbmenni fejvédő nélkül is; ha meg a botja törik el, már abban a támadásban hadonászhat tovább egy mezőnyjátékoséval. Ha pedig megvan a győzelem – esetleg címet érő –, akkor mindenki mindenét eldobva siet a kapushoz ünnepelni – még a kispadról is.

„Ez így van ősidők óta, nem is vitatkozom azzal, hogy kicsit flúgosak vagyunk. De tényleg a csapatsportok többségében első számú szabály, hogy végy egy jó kapust. A hoki ki is emelkedik közülük, itt meccset nyerhetsz, ha a kapusod remekel. Ha lehúzza a rolót, az ellenfél megőrül, és ha elöl sikerül bepiszkálni egyet, máris nyert ügyed van. Mi is csináltunk ilyesmit a válogatottal az elmúlt években. De nem egyszerű szakma ez, más edzésmunkát is igényel, mint a mezőnyjátékosoké, hiszen egyszerre kell jónak lenni sok mindenben. Sorolom: egyensúly, erő, gyorsaság, koncentráció, kondíció, lazaság, rugalmasság – ezekben mind, és biztosan kihagytam valamit. Szoktam beszélgetni más sportág kapusaival – főleg a kézis lányokat ismerem –, de sorsfordító igazságokra még nem bukkantunk. Jó hokikapusnak lenni, ennyi” – hangzott Szuper zárszava.