Szerencsére befejeződött

Azt mondta mellettünk valaki, hogy igazi dráma.

Badarság: igazi tragédia!

Mert sirathatjuk az olasz csapatot, amely bizonyíthatóan csak a tizenegyespárbajban maradt alul (kész csoda, hogy ott valaki betalált a kapuba…), de erről a mérkőzésről valahogy mégsem Daniele De Rossi gyatra lövése jut eszünkbe, hanem ami addig történt.

Pontosabban ami addig nem történt.

Akadt már néhány rossz mérkőzés ezen az Európa-bajnokságon, de a spanyol–olasz játszadozás mindet alulmúlta. A bécsi találkozókon amúgy is mintha átok ülne: az osztrákok fellépései nemegyszer unalomba fulladtak, a török–horvát csata pedig az utolsó negyedórát leszámítva egyes osztályzatot érdemelt volna – és nem német, hanem magyar „szabvány” szerint. Mivel Carles Puyol könnyedén levette Luca Tonit a pályáról (pedig a fejeseknél még sámlira állva sem lett volna esélye), Antonio Cassano meg látványosan kínlódott a pályán, az olaszok hatvan percig helyzetecskéig sem jutottak. A spanyol együttesen valamivel jobban érződött a gólveszély, David Silva és David Villa mindenhonnan lőtt (érdekes, szinte csak laposan: taktika vagy véletlen?), ám Gigi Buffonnak sem kellett megszakadnia. A legnagyobb izgalmat az jelentette, amikor a tizenhatos vonala előtt Fabio Grosso buktatta Silvát – a bíró nagyvonalúan továbbott intett, holott még Grosso is mutatta, kívül történt a szabálytalanság… Luis Aragonés és Roberto Donadoni vélhetően megdicsérhette játékosait az öltözőben, mert a szünet után sem változott semmi. Az aktívabb spanyolok meglepő technikai hibákkal csökkentették gólszerzési esélyeiket, az olaszok pedig kivárásra játszottak.

Itt csak Mauro Camoranesi lövése, ott pedig csupán Buffon önkapufája jelentett eseményt. A százhúsz perces játékidő öszszességében annyira lehetett szórakoztató, mint a törökök délutáni átmozgató edzése – így érezte ezt a fülsiketítő füttykoncertet produkáló közönség és a tőlünk balra egyfolytában „csetelő” német kolléga is.

Igaz, a nézők megéreztek valamit, hiszen a hangulat másfél