MEGMONDOM A MAGAMÉT...

Ausztriában keserű szájízzel vették tudomásul, hogy az ország válogatottja elbúcsúzott az Európa-bajnokság küzdelmeitől. Az osztrákok nagyon bíztak a csodában, a szenzációs továbbjutásban, éppen ezért fájó a kiesés. A csalódást miként dolgozzák fel nyugati szomszédaink? És egyáltalán csalódásként kell-e megélni a valójában papírforma-eredményt?Ausztriában keserű szájízzel vették tudomásul, hogy az ország válogatottja elbúcsúzott az Európa-bajnokság küzdelmeitől. Az osztrákok nagyon bíztak a csodában, a szenzációs továbbjutásban, éppen ezért fájó a kiesés. A csalódást miként dolgozzák fel nyugati szomszédaink? És egyáltalán csalódásként kell-e megélni a valójában papírforma-eredményt?

Ausztriában is minden viszonylagos. Nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, sportága válogatja, hogy az újságírók, a közvélemény meddig megy el egy-egy siker szenzációvá emelésében vagy éppen a kudarcélmény elemzésében. Az én pályámat eget rengetően nagy kudarcok nem kísérték, de sikereimért sem magasztaltak az égig, hiszen én „csak” gyorskorcsolyázó voltam, az alpesi sízőkre például sokkal nagyobb figyelem irányult. Nyilván a foci, ahogyan az alpesi sí is, nemzeti ügy Ausztriában, így biztosan ízekre szedik a csapatot, és hosszasan elemzik majd például a németektől elszenvedett vereség hátterét. Ám abban is biztos vagyok, hogy ezt az eredményt is korrektül, a helyén kezelik az érintettek. Mivel az Európabajnokság előtt nagy csodát nem vártak, szerintem nem is kell csalódásként megélni a kiesést. A kritikákat illik megszívlelni, hiszen tanulhat belőlük az ember. Én is mindig ezt tettem pályám során, és csak hasznomra vált.