A pengés szibériai

Ha egy magyar világklasszis szájából hangzik el, hogy Sztanyiszlav Pozdnyakov a valaha volt egyik legnagyobb kardvívó, akkor arra fel kell kapni a fejünket. Tudniillik mi is adtunk egykét „tűrhető” kardozót a történelemnek egy évszázad alatt… („Mit is mondjak róla hirtelenjében? Talán azt, hogy kardvívásra született. Olvastam valahol, hogy a szülei levitték úszni a kis Sztanyiszlavot, de ő túlságosan monotonnak találta ezt a sportágat, és amikor eljutott egy vívótoborzóra, azonnal beleszeretett ebbe a csodálatos világba. Azt mondják, napjaink legnagyobbja – én továbbmennék, az utolsó néhány évtizedben nem volt hozzá fogható. Érdekes, pályafutásunk többször is keresztezte egymást. 1998ban, életem első felnőtt-világbajnokságán vele vívtam a nyolc közé jutásért. 14:10-nél már kezemben éreztem a győzelmet az aktuális olimpiai bajnok ellen, de onnan is fordított 15:14-re. Ma már tudom, hogy nem volt véletlen: páratlan az idegrendszere, a legkilátástalanabb helyzetekben sem adja fel. Aztán a két évvel ezelőtti torinói világbajnokság egyéni döntőjében is találkoztunk, ott 15:11-re győzött. Lassan harmincöt éves lesz, olykor-olykor meglátszik a kora, de Pekingre még biztosan felszívja magát” – Nemcsik Zsolt, az athéni olimpia egyéni ezüstérmese.)

Nos, Pozdnyakov tényleg az úszással próbálkozott, de talán csak két tempó erejéig, mert gyorsan kiderült, neki ez a szó merőben mást jelent, mint a vízi embereknek.

(„Én akkor fejeztem be a vívást, amikor ő elkezdte, legalábbis magas szinten: a barcelonai olimpia döntőjében Oroszország és Magyarország találkozott. Pozdnyakov akkor még csak tizenkilenc éves volt, nem is jutott szóhoz ellenünk, de később ott volt szinte minden kilométerkőnél.

Amit ő nem tud a vívásról, azt nem is érdemes tudni, de talán a sok jó tulajdonsága közül a tempóérzékét emelném ki. Ma már óvatos duhaj, az év elején rendszerint csak vívogat, de amikor kell, véresen komolyan veszi a szakmáját. Tavaly is, a szezon elején azt mondogattuk, hogy már megrogygyant, aztán tessék, megnyerte az egyénit a szentpétervári világbajnokságon…” – Nébald György olimpiai és világbajnok, a magyar kardválogatott szakvezetője.)

Nem kis felzúdulást, sőt felháborodást keltett Barcelona előtt orosz – pontosabban fogalmazva: FÁK – kardberkekben, hogy a hazai bajnokságon kiharcolt harmadik helyezésével a 19 éves Pozdnyakov szereplési jogot szerzett a Független Államok Közössége olimpiai csapatában, Grigorij Kirijenko, Alekszandr Sirsov, Vagyim Gutcejt és Georgij Pogoszov társaságában, megannyi idősebb nagyágyú előtt. Az olimpiai himnuszt – amit a FÁK indulójaként, a régi szovjet himnusz helyett játszottak – vegyes érzelmekkel hallgatta a megilletődött tinédzser, de aztán gyorsan bizonyította: nem érdemtelenül jutott ki az olimpiára. A következő három évben mindig ő nyerte meg az összetett Világkupát, majd Atlantában egyéniben és csapatban is eljátszották tiszteletére – ezúttal a változatosság kedvéért a még régebbi, a cári – himnuszt. Sztanyiszlav Pozdnyakov elfoglalta méltó helyét a fegyvernem képzeletbeli trónján.

(„Számomra Pozdnyakov az etalon, ha egyvalakivel kellene szimbolizálnom a csupa nagybetűs kardvívót, akkor az minden bizonnyal ő lenne. Az 1994es athéni világbajnokságon magam is ott voltam 12 éves kisfiúként, ugyanis elvitt magával a vívómester édesapám, és nem bántam meg: életem egyik meghatározó élménye volt Pozdnyakov vívását látni. A döntőt életem végéig megőrzöm az emlékezetemben. A német Felix Becker már 14:6-ra vezetett Sztanyiszlav ellen, de ő onnan is fordítani tudott, kilencszer vágta meg Beckert anélkül, hogy egyetlen tust kapott volna. Ennél nagyobb feltámadást még nem láttam a páston, de azóta már tudom, h o g y ez Pozdn y a k o v egyik specialitása. Bármibe lefogadnám, hogy soha senki sem nyert annyi asszót úgy, hogy az ellenfele tizennégy valahányra vezetett ellene. Ehhez képest az idén tavasszal Madridban és Varsóban is tizennégyre kapott ki a Világkupaversenyen egy-egy outsidertől… De azért Pekingben kétségtelenül ott lesz a végküzdelemben” – Decsi Tamás, a szentpétervári világbajnokság csapataranyérmese.)

Pozdnyakov a vívás történetének második ötszörös egyéni világbajnoka – az első Alekszandr Romanykov, a legendás szovjet tőröző. Ezzel a kardvívás világbajnoki örökranglistájának éléről honfi- és egykori csapattársát, Kirijenkót taszította le, aki korábban négyszer nyert egyéni vb-aranyat. Szentpétervári elsőségével akkora népszerűségre tett szert hazájában, hogy 2007-ben őt választották meg Oroszországban az év sportolójának.

Pozdnyakov, aki egyes hírek szerint Peking után visszavonul, gondol a vívás utáni életre is – habár az is a vívás körül forog majd… A kétgyermekes apa egyfelől kifejlesztett egy saját pengét, egy kardmárkát, a Pozdnyakov Pro elnevezésű fegyvert, amely roppant sikeres, másfelől pedig remek vívóiskolát hozott létre szülővárosában, Novoszibirszkben az üzbég származású dollármilliárdos, Aliser Uszmanov – az Arsenal résztulajdonosa… – pénzügyi támogatásával.

Úgy tűnik, azon kevesek közé tartozik, akik valamit vissza is akarnak adni annak a sportágnak, amelyből eddig kivettek, amelynek karrierjüket, anyagi jólétüket köszönhetik. Ez pedig tökéletesen beleillik a Pozdnyakovról alkotott képbe…