Egy hely, ahol mindig ugyanannyi az idő

Svájc ide vagy oda, Bern egyik legnagyobb órája a pontosságról sehogyan sem akar „tudomást venni”. Ahogyan a legszívesebben mi sem, de nincs mit tenni, ha elhaladunk a Stade de Suisse (közismert nevén a Wankdorf Stadion) mellett, óhatatlanul beleütközünk. És ha nem tudnánk, mire emlékezteti a világot a 20:16-os időpont, alatta ott a segítség: 2:3, lejjebb pedig Ungarn– Deutschland. Csak a dátum hiányzik, 1954. július 4., és teljes a szomorú nap krónikája. A napé, amelyen az egyik fél szerint végleg megszületett a Német Szövetségi Köztársaság, a másik szerint pedig az utolsó esély is elszállt arra, hogy ennek a kis országnak legyen egy nagy tornagyőzelme.

1954. július 4-én 20:16-kor fújták le a világbajnoki döntőt, amelyen az NSZK talán ledobta magáról a világháború szégyenét, a magyar Aranycsapat pedig több mint négyéves veretlensége mellett a biztosnak hitt (és sokak által előre odaadott) aranyérmet bukta el. Azóta az egyik nyert még két vb-t és három Eb-t, a másiknak meg egy Eb-bronz jutott, illetve 22 éve birtokolja a „világversenyek vezérszurkolója” meglehetősen kétes szerepét. Ettől még, ahogyan Bernben tapasztaljuk, büszkék vagyunk eddigi utolsó világbajnoki érmünkre. „Muszáj. Ha már eljöttünk idáig, ezt meg kell örökítenünk. Még ma is Puskásék miatt ismer minket a világ” –

mondja egy Bernbe kiruccanó honfitársunk, aki társával váltva fotóztatja magát következetesen a kettes szám alatt, az Ungarn feliratra mutatva.

A külföldieknek messze nem jelent ennyit a tavaly újra felállított óra (a Longines cég 175. születésnapja alkalmából az eredeti darabjait felhasználva készítette el), a fiatalabb generáció tagjainak inkább csak egyszerű tájékozódási pont, találkahely, de az idősebbeknek sokkal több információjuk van a háttérről. „Ha valaki, akkor mi, hollandok tisztában vagyunk azzal, mit éreznek – mondja a cimboráját váró középkorú németalföldi úr. – Mi is elveszítettünk két világbajnoki döntőt, legalább egyszer mi is jobbak voltunk az egész világnál, de csak ezüstig jutottunk. Fáj, de semmit sem tudunk tenni ellene. Bár nekünk legalább a futballunk megmaradt. Hol is estek ki a magyarok?”

Úgy a sorsoláskor, ahogyan az elmúlt időszakban mindig – mondhatnánk, de inkább csak hallgatunk. Aztán a sajtóhelyen legalább egy kis vigaszt találunk: nem minden esetben szenvedünk totális vereséget a Wankdorfban. „Ti magyarok vagytok? Tudnátok nekünk segíteni, hogy bejussunk a meccsre?” – kérdezi egy fiatal pár a

médiaközpontban. Akkreditációs kártya, jegy és mindennemű azonosító nélkül. Egy elvben szigorúan őrzött, a belépőket több lépcsőben ellenőrző épületben. Így akár Oszama bin Ladenbe is beleütközhetnénk… Hogyan jutottak el idáig? Besodródtak az olasz szövetség embereivel, a mélygarázsból lifttel felmentek a VIP-szobába, de azt már maguk is túlzásnak érezték, és inkább a kevésbé fényűző sajtószobát választották. És nem sokkal később, a holland–olasz összecsapás első sípszavánál két integető kéz tanúsítja, hogy a következő feladatot is megoldották. Tom Cruise mellett pályázhatnának a Mission Impossible (Lehetetlen küldetés) főszerepére is.

Legalább ők szép emlékeket vihetnek magukkal haza a Wankdorfról.