Nemzetek Bajnoksága

Ha egy közvélemény-kutató cég drukkereket kérdezne arról, hogy ki kiről és kinek írna új dalt a kedvencek közül, nem lenne egyszerű válaszolni a felvetésre.

A szurkolói rigmusok sok mindent elárulnak egy adott ország futballkultúrájáról.

Ha újabb és újabb nóták születnek, az pontosan jelzi a fejlődést, a növekvő látványosságot, az izgalmakat, a szurkolók kapcsolatát a sportággal – s mindenekelőtt az egyéniségek megjelenését.

Itthon nem vagyunk elkényeztetve.

S akkor finoman fogalmaztunk.

Ha azt írjuk, hogy a legtöbb szurkoló megszokásból jár meccsre Magyarországon, aligha tévedünk nagyot. A 2007–2008-as bajnoki évad sem hozott változást, áttörést ezen a téren. S ez még akkor is igaz, ha Zalaegerszegen, Debrecenben, Diósgyőrben s tavasszal Győrött olykor hatezernél is többen drukkoltak a lelátón. A fővárosban még mindig a Ferencváros néhány meccse jelentett tömegrendezvényt, míg Újpesten és Kispesten átlagban három-négyezer néző teszi tiszteletét.

Hány és hány pályán hallhattuk a „Hol a csapatunk?!” rigmust.

S nem csak a csapat tűnt el – hiányoztak az egyéniségek is. Felesleges lenne most ezredszer példálózni a magyar futball sikerkorszakaival, de nehéz megállni, hogy ne tegyünk összehasonlítást. Annak idején minden drukker tudta, hogy áll föl a Tatabányai Bányász csatársora, kik alkotják az Ózd védelmét, s hogy a Dorog büszkélkedhet Monostori II Tivadarral és Szuromi Antallal.

Futballunk a rengeteg idegenlégiós szerződtetésével sokkal inkább hasonlított a Nemzetek Kupájára, mint a nemzeti bajnokságra (a vége persze az lett, hogy a legtöbb csapattól már elköszöntek tőlük…).

Alighanem ez volt ennek az évadnak a legfőbb tanulsága. A hazai piac teljesen beszűkült, ha Szentendrén, a Skanzen előtti téren feltűnt egy ügyes kissrác, aki tizenhetet dekázott a lasztival, minimum négy menedzser próbálta meg eladni Nyugat-Európába. Itthonról erősíteni már-már lehetetlenség, mert vagy megfizethetetlen a sztárjelölt, vagy nem jelent igazi erősítést. Maradt a mostanában unalomig ismételt MTK-modell, csakhogy azzal kicsit elkéstek a riválisok. A Sándor Károly Labdarúgó-akadémia gyakorlatilag már összegyűjtötte, beszipkázta a legtehetségesebb fiúkat. A kék-fehér klub szakemberei már ott tartanak, hogy 11 (!) éves legényekre vadásznak.

Nincs más megoldás.

Rátalálni, felnevelni, beépíteni, játszatni – majd eladni.

Az MTK bajnokcsapatának tagjai végigjárták ezt az utat. Ifjonti hévvel, majdhogynem tinédzserként nyertek bajnoki címet, és a közvéleménynek még csak fogalma sem lehet arról, hogy a riválisokhoz képest csak aprópénzt kerestek. Most pedig ott van a túltermelési válság. A Hungária körúton újabb és újabb tehetségek csatlakozhatnak az aranyérmes gárdához, akiknek meghatározó futballistáit adhatják el a nyáron.

Tiszta üzlet.

Igazi egyéniségek talán még a fiatal MTK-sok között voltak leginkább. Kanta József, Urbán Gábor, Pál András, hogy csak néhány nevet említsünk. Debrecenben még mindig az „öregek” a legnépszerűbbek: Sándor Tamás, Kerekes Zsombor, Dombi Tibor. Újpesten a most elküldött Kovács Zoltán és az egyszemélyes gólfelelős Tisza Tibor nevét foglalják dalba a drukkerek, új sláger aligha van készülőben.

Pedig példaképek nélkül mit ér a bajnokság?

Nincs Nyilasi Tibor, Törőcsik András, Várady Béla, nem láthatjuk Détári Lajost, Kiprich Józsefet, de már Gera Zoltánt sem.

Évről évre, szezonról szezonra csökken az egyéniségek száma a magyar pályákon.

Csoda-e, ha kevés a néző, aki meg kimegy, a régi dalt dúdolja…