Boszorkánykonyhában

A történész A történész

Dinamo Sportegészségügyi Intézet néven működött az NDK egyik legnagyobb doppingközpontja. Külföldről hozatták az anyagot az állambiztonság embereivel, minden keletnémet szervezetnél hatékonyabbak lehettek, hiszen a dolgozók maguk is a Stasi tagjai voltak. – Minden egyes olimpiaiérem a doppingnak volt köszönhető. Persze politikai irányítással… – kezdi Gieselher Spitzer sporttörténész.

Mindegyik?

Az összes. Nincs olyan olimpiai versenyző, aki szerek nélkül nyert volna. Becsléseink szerint körülbelül tízezerre tehető azok száma, akiket hivatalosan és szervezetten mérgeztek.

A sportolók tudhattak erről?

Minden útmutatóban olvasható, hogy az atlétáknak nem szabad tudniuk az anyagokról, a vezetők nagyon is tisztában voltak vele, hogy a sportoló önbizalma összeomlik, ha kiderül, hogy minek köszönheti az eredményt. Majdnem az összes női sportolót elkezdték kezelni már tizennégy éves kora előtt.

Legtöbbjüket erős anabolikus szteroidokkal, melyek elférfiasodást eredményeztek.

Igaz a folytonosság a hitleri orvostudománynyal?

Ezerkilencszáznegyvenöt után néhány, a náci érából viszszamaradó orvos a keletnémet sportban munkálkodott, beépítették a tudásukat, valóságos amfetaminkultúra alakult ki az 50-es, 60-as években.

A nemzetegyesítés megszüntette Németországban a doppingot?

A mai német elitsportban az az egyik legnagyobb gond, hogy a régi rendszer orvosai és edzői a mai napig dolgozhatnak, dolgoznak is. Ugyanakkor örvendetes, hogy sikeresek voltak a dopping miatt egészségükben károsodottak bírósági tárgyalásai. Az ügyekben körülbelül ezren voltak érintettek, de végül senki sem került börtönbe a vádlottak közül, a bíró minden esetben két évnél rövidebb, felfüggesztett börtönbüntetést ítélt meg, s a német munkajognak köszönhetően senki sem vesztette el a munkáját a büntetés miatt.

A világcsúcstartó

Mikor találkozott először a doppinggal?

Ma már tudom, hogy amint tizenhét éves koromban – roppant későn – elkezdtem aktívan sportolni, rögtön bekerültem a programba. A mese az volt, hogy nagyszerű teljesítményre vagyok képes, s kiérdemeltem vele, hogy bekerülhessek egy orvosi kísérleti programba. Én akkor egészen naiv voltam, és el sem tudtam képzelni, hogy ilyen rendszer létezhet. Ám az évek múlásával a nemzeti válogatottban az ember észrevette, hogy valami nem stimmel… Szervezetünk változásaira egy ideig hihettük azt, hogy „hurrá, az edzés működik!”, ám egy pont után már nem – mondja Ines Geipel volt sprinter.

Említene konkrétumokat?

Hogyne. Utóbb megtudtam, hogy szteroidokat kevertek a ételbe és a tojásfehérje-italba, mindennap kaptunk egy koffeinvitamin-italt. Indoklásul az NDK-ban nagyon jól működött a magyarázat, hogy az országban nincsenek természetes vitaminok, ezért a helyettesítésükre valók ezek a szerek.

Mi lett volna, ha tudják, mit kapnak?

Jó kérdés. Ha lett volna választási lehetőségünk, biztosan akad néhány száz ember, aki vállalja a rizikót, de semmi esetre sem tizenötezer! Hiszen tizenötezren voltak, akik a kényszerfolyamatban részt vettek 1974-től kezdődően.

Akadt olyan versenyzőtársa, aki azt mondta, nem szedem be, mert nem tudom, hogy micsoda?

Nem tudok ilyen esetről. Ellenben a szülők sokszor maguk keresték fel az edzőt azzal, hogy csináljanak bármit a gyermekemmel, csak sikeres legyen.

Lehet tudni az áldozatok számát?

A kényszerdoppingolásban 1974-től 12-15 ezren vettek rész tudtukon kívül. A kártérítést kapók száma eléggé megbízható támpont. A kártérítés három részből állt: az államtól, a sportszövetségektől és a Jenapharm gyógyszergyártól érkezett fájdalomdíj. Mindegyik alkalommal körülbelül kétszáz volt a segélyezettek száma – a 15 ezer érintettből. A szteroidok által közvetlenül okozott sérülések és az egészségkárosodás aránya – hisz abban az időben a szteroidok voltak a legelterjedtebbek – körülbelül 12-15 százalék. Magyarán, ha tizenötezer emberről beszélünk, az egészségkárosultak száma több mint ezer kell, hogy legyen, akik azonban még mindig nem jelentkeztek. Ha súlyos ödémával vagy vérbetegségekkel küszködnek, mondjuk, egy kis falucskában valahol a türingiai erdőben… Az ilyen emberek sohasem fognak nyilvánosan nyilatkozni, hiszen falujukban ők a nemzeti hősök;

mondjuk az olimpia győztese 1988-ból.

Számos egykori versenytársa tagadja, hogy doppingolt volna. Marita Koch is, aki ma is tartja a 400 méteres síkfutás világcsúcsát 47.60 másodperccel. Ők hogyan reagáltak?

Amikor a világbajnoki eredményeim törlését kértem, és visszaadtam az érmet, nagyon erős támadások értek éppen sporttársaim részéről. Pedig ez abszurd helyzet, hiszen az NDK több mint 140 világrekordja mind mérgezéssel keletkezett… Lélektanilag persze meg tudom érteni, hogy ez milyen nehéz helyzet, de hát Marita Koch sem húszéves már…

Eléggé sajátságosnak tartom, hogy mindig a sportban elvárható bajtársiasságra és összetartásra hivatkozunk… Mert ha jól megy az ember sora, természetesen nem néz az események mögé. De milyen fontos lenne, ha olyan ismert ember például, mint a hatszoros olimpiai bajnok Kristin Otto – egy médiasztár – kiállna azon régi sporttársak mellett, akik már nem tudnak a társadalomba visszatérni!