Rinat Daszajev, a szovjet válogatott mezét egykor 91 mérkőzésen viselő kapus volt az utolsó, aki a kezdés előtt megérintette azt a bizonyos serleget. Elhelyezte a játékoskijáró előtti emelvényen, percekkel később mellette sorjázott ki a két csapat a harctérre, megnézhette magának mind a huszonkét főszereplő – pontosabban megnézhette volna. Többségük azonban legfeljebb futó pillantást vetett rá, erős a gyanúnk, hogy nem is nagyon látták. Másra figyeltek, máshol jártak a gondolataik. Nem volt nehéz észrevenni például a gyászoló Frank Lampard égre emelt, könnytől csillogó tekintetét – csak nyugtázni akarta, hogy édesanyja figyeli odafentről.
Bizonyára figyelte. Erre a meccsre mindenki figyelt; ha a szép játékra nem is, a különleges élményre mindenképpen biztosíték a tét és a nagyszerű szereposztás – többé-kevésbé ez a Bajnokok Ligája filozófiája. De maradjunk a játéknál, hiszen ezúttal arra sem lehetett panasz, az első félidőben főként a Manchesterére, amely több gólt is eredményezhetett volna. A vörös mezesek kitűnően használták a londoniak által valamiért feladott széleket, Patrice Evra, Owen Hargreaves és Wes Brown felfutásaival nem nagyon tudott mit kezdeni a kékek hátvédsora, nem is beszélve Cristiano Ronaldo szemtengelyferdítő cseleiről. Többnyire a jól helyezkedő John Terryn, esetenként a puszta szerencsén múlt, hogy nem született meg a vezető gól – aztán a 27. percben, amikor Ronaldo először bukkant fel a kapu előterében, már nem volt menekvés.
A Chelsea középpályássora sem a védők kisegítésében, sem a támadások szervezésében, sőt még a labdatartásban sem jeleskedett (félidei adat: százalékban 59–41, oda). Hogyan lesz ebből egyenlítés? - vetődött fel a kérdés. Hogyan is másként, mint szerencsével, s „természetesen” az addig haloványan teljesítő londoni középpályások egyike révén. Kulcsfontosságú pillanatban, az első félidő legvégén esett Lampard gólja, és vélhetően egyik tréner sem arról beszélt az öltözőben, amit az egyenlítésig látottak alapján megfogalmazott magában.
Avram Grantnak nem kellett kockázatos rohamokra biztatnia övéit, Sir Alex Ferguson pedig nem erősíthette meg nyugalmukban sajátjait, sőt! A kései gól jelentette lélektani előnyt igencsak meglovagolta a Chelsea, a második találat ott bujkált akcióiban, de most az MU védelme bizonyította be, elég jó ahhoz, hogy a szerencsével se álljon hadilábon. A gólok száma már nem nőtt, cserébe volt minden, ami egy teljes idényen át tartó, utolsó fejezetében is a végletekig kiélezett, magától értetődőn tizenegyespárbajjal végződő párharchoz dukál. A 759. MUmeccsét játszó Ryan Giggs révén új klubcsúcs, továbbá csoportos földre huppanásokba torkolló fejpárbajok, viták, izomgörcsök, elbukott hősök és hőssé váló epizodisták.
Vér, veríték, könnyek, ahogy ilyenkor illik.
