A kékek irányítása alá került a Vörös tér

Igazi angol időjárásra virradt Moszkva a Bajnokok Ligájadöntő napján. A szürke, borongós égből szinte megállás nélkül szitált az eső, és ha ehhez hozzászámítjuk a fülledt, párás levegőt, kijelenthetjük: az orosz fővárosban szerdán nem volt ideális „futballidő”. Persze ez cseppet sem zavarta a Manchester United és a Chelsea idelátogató szurkolóit, elvégre ők nem focizni, hanem futballt nézni jöttek.

Ha pedig némelyikük mégis kedvet kapott volna a játékhoz, nem kellett visszafognia magát, a mérkőzés helyszínéül szolgáló Luzsnyiki Stadion mellett külön pályák álltak a focizni vágyó drukkerek rendelkezésére. Ám nem csupán a város délkeleti részén található sportlétesítménynél, a központjában is pattogott a labda. A „békeidőben” a turisták fő célpontjának számító Vörös tér ugyanis az elmúlt időszakban BL-fesztiválnak adott otthont, és a számos szurkolói programot kínáló sátrak között műfüves kispályát is felállítottak, amelyen civil, gyermek- és lánycsapatok mérhették össze erejüket. Az esemény közelében Hungary feliratú melegítőben bóklászó fiataloktól megtudtuk, a több napon át tartó viadalon hazánk is képviseltette magát egy együttessel – igaz, felemás sikerrel.

A magyar különítmény beszámolóját azonban nem állt módunkban végighallgatni, beszélgetésünknek ugyanis váratlanul egy közöttünk átvonuló, mintegy kilencventagú kínai turistacsoport vetett véget. Az ázsiai vendégek a Lenin-mauzóleum felé igyekeztek – pontosabban a Lenin-mauzóleumhoz kígyózó hosszú sor felé. Vlagyimir Iljics bebalzsamozott testét megtekinteni rendkívüli élménnyel kecsegtetett az angolok számára, nem véletlen, hogy a briteknek szóló turisztikai ajánlók többsége a síremléket említette Moszkva egyik legfőbb látnivalójaként.

Ezután érdekes volt a kontraszt: a Történeti Múzeum bejáratánál a XIX. századi díszőrségi egyenruhába bújtatott katonán kívül szinte senkit sem lehetett látni. Talán ezért is engedte meg magának azt az anakronizmust a szerepéből kieső fiatalember, hogy míg baljával a lándzsáját szorongatta, jobbjában cigaretta füstölt… A kora délutáni órákban egyébként alig-alig találkoztunk csoportba verődött angol szurkolókkal, a Chelsea és a Manchester United színeibe öltözöttek általában két-három tagú baráti társaságok vagy családok voltak. Hiába, a 2500 kilométeres út és a mintegy ezerezerkétszáz fontos útiköltség elegendő szűrőnek bizonyult ahhoz, hogy Moszkvába a „tömegszurkolók” helyett túlnyomórészt a tehetősebb drukkerek érkezzenek. S ők még azt a jegyüzért sem nevették ki, aki a belépő nélkül maradók helyzetét kihasználva pimasz módon ötezer euróért kínálta a jegyet. Hogy végül sikerült-e valakire rásóznia a „papírfecnit”, nem tudjuk, azt mindenesetre könynyűszerrel megállapíthattuk, érdeklődő bizonyára akadt. A BL-döntő vonzereje a legjobban azon a furcsa jelenségen volt lemérhető, hogy a sorozat értékes emléktárgyait – például Kaká aláírt dresszét, Ronaldinho 2006-os fináléban viselt szerelését, Pierluigi Collina játékvezető cipőjét – bemutató minikiállításhoz többek között sorban állt egy lefátyolozott arcú arab nő, sőt egy apáca is.

S ha már a mezek: bár a fent felsorolt relikviákat is kíváncsian nézegettük, a legnagyobb megdöbbenéssel mégis egy metróban utazó fiatalember öltözékét fogadtuk. Az illető sárga-zöld brazil válogatott mezt viselt – Beckham felirattal.

A Vörös téren amúgy a legnagyobb figyelem kétségkívül a kiállított BL-trófeát övezte. A szigorúan őrzött, védőüveg mögött tartott serleghez – bármily nagy csapás ez a Szovjetunió emlékére nézve – körülbelül háromszor olyan hosszú sor állt, mint a Lenin-mauzóleumhoz. A számok nyelvére lefordítva: amíg a kommunista vezér látványa mintegy harminc perc türelmet igényelt, a BL-kupa megtekintése kilencvenet.

A sorban álló angol szurkolókat azonban vigasztalhatta a tudat: este a kezdő sípszótól számítva kedvenceiknek is legalább ennyit kell várniuk, míg hozzáférhetnek a serleghez.