Hitték volna, hogy Joe Cole egyik kedvenc emléke a BL-döntőkről az, amikor a Manchester United 1999-ben elhódította a trófeát? „Őrületes este volt! Egyik haverommal egy manchesteri pubban néztük a meccset, és persze drukkoltunk veszettül” – elevenítette fel az élményt az akkoriban még a West Hamet erősítő Chelsea-szélső, hangsúlyozva persze, hogy most minden másképp lesz, az ő lelkében és a pályán is, elvégre mostani klubja első BL-döntője következik.
A londoni kékek minden alkalmazottja – így a más színekben BL-döntőn már járó kilenc futballista is – átérzi a szerdai mérkőzés klubtörténeti jelentőségét, de a motivációjuk – úgymond – személyre szabott. John Terry például kiváló alkalomnak találja a moszkvai mérkőzést arra, hogy játékával visszaszerezze a válogatott kapitányi karszalagját a manchesteri védelem tengelyében ügyködő Rio Ferdinandtól. A hátsérüléséből felépülő és a csapatba kerülésben reménykedő Ricardo Carvalho azt szeretné demonstrálni, hogy honfitársa, Cristiano Ronaldo hiába lett az év játékosa a Premier League-ben, még ilyen fontos meccsen is megzabolázható.
Miközben Carvalho azt mondja, a bajnoki aranyverseny elveszítése már a múlté, Petr Cech kapus éppen a fájó tapasztalatból akar pluszerőt meríteni, egyúttal abban reménykedik, hogy az ellenfelet kissé elkényelmesítette a bajnoki cím megszerzése. Didier Drogbából az idény közben többször is előelőtört a frusztráció, José Mourinho menedzser őszi elbocsátása után világgá kürtölte távozási szándékát – most viszont azt mondja, családjával együtt kiválóan érzi magát Londonban, maradni is hajlandó. A régóta áhított BL-győzelem és a nyomában törvényszerűen érkező megnyugvás segíthetne dilemmája megoldásában.
S végül ott van Avram Grant, az oly sokszor lefitymált „unalmas, hozzá nem értő, furkálódó, Abramovics-közeli” menedzser, akit a vehemens sajtóbeli és nézőtéri támadások ellenére játékosai többsége megtanult becsülni, talán szeretni is. Mi tagadás, messzire vitte őket. Számára lenne a legnagyobb emberi és szakmai elégtétel a győzelem.
