Az ifjú trónkövetelő

Több mint egy évvel ezelőtt azt írtuk a szerb Novak Djokovicsról az Australian Open beharangozójában, hogy a 2007-es esztendő nagy felfedezettje lehet. Kijelentésünkkel nem vállaltunk nagy kockázatot: az akkor még csak 19 éves szerb már akkor 16. volt a világranglistán egy wimbledoni nyolcad- és egy párizsi negyeddöntővel, valamint néhány nagy skalppal a háta mögött, és tavaly Melbourne-ben is csak a későbbi győztes, bizonyos Roger Federer Svájcból állította meg a legjobb 16 között. (Emberünk eddigre már bőven nem volt ismeretlen a magyar teniszbarátok előtt sem: 2004-ben két future- és egy challengerversenyen indult Szolnokon, Hódmezővásárhelyen, illetve Budapesten, és a háromból két győzelmet be is zsebelt – aki akkor látta játszani, úgy emlékszik vissza, a 17. életévét éppen betöltő kölykön látszott, istenáldotta tehetség.)

Egymás után győzte le a legjobbakat

Visszatérve a tavalyi, a kiugrást hozó esztendőre, egyik siker a másikat követte: Grand Slam-elődöntőt Melbourne után már nem rendeztek Djokovics nélkül, az US Openen már a finálébant játszott (Na, ki győzte le? Úgy van, Roger Federer!), nyert négy ATP-viadalt (közte két mesterversenyt), de igazán az augusztusi, montreali mestertornán jelezte, hogy ő bizony bárkit bármikor le akar, és le is tud győzni. A szerb módszeresen, egymás után végigverte a világranglista első három helyezettjét, az amerikai Andy Roddickot, a spanyol Rafael Nadalt, majd magát Roger Federert is, de utóbbi ellen legalább még veszített egy szettet. Nem úgy, mint az idei Australian Open elődöntőjében, amely után aztán – kezdeti idegességét legyőzve – a döntőt is megnyerte a francia Jo-Wilfried Tsonga ellen, és megszerezte élete első Grand Slam-győzelmét.

Neki is vannak rossz tulajdonságai

S hogy ki is Novak Djokovics? Háromgyerekes belgrádi család legidősebb fia (két öccse is teniszező, nem is rosszak), aki négyéves korában kezdett ismerkedni a sportággal, és tizenkettő volt, amikor a müncheni teniszakadémiára került. A többi már történelem – tudjuk, milyen játékos lett belőle.

Természetesen ahogy egyre több a Djokovics-rajongó, úgy szaporodnak azok is, akik nem kedvelik a szerbet. A játékára senkinek sincs panasza, ám azt el kell ismerni, sem a jól sikerült ütések utáni, Tarzan filmek mellékszereplőit idéző melldöngetése, sem gyakori „A kutyafáját, megint milyen rettenetesen ügyes voltam”-arckifejezése nem teszi mindenki szemében kimondottan rokonszenvessé.

De hát az ausztrál Lleyton Hewittot sem idegborzoló „Come on!”-rikoltásai miatt szeretjük, Rafael Nadalnak is elnézzük, hogy két adogatása között egészen kulturáltan megfő egy lágytojás, a szerb Ana Ivanovicsnak pedig adott esetben sokkal nagyobb gazságokat is megbocsátanánk, mint a szerváló ellenfele koncentrálását megzavarni hivatott cipőcsikorgatás, nem is beszélve az orosz Marija Sarapova nyögéseiről és lélektani fegyverként alkalmazott, az egész világot lekezelő tekintetéről egy-egy meccs közben. Djokovicsnak ugyanígy megvannak a maga trükkjei (azt, hogy hányszor pattintja le a labdát, miközben ellenfele arra vár, hogy szerváljon végre, nem könynyű megszámolni), és holmi álszerénységgel sem lehetne megvádolni, azonban sem a játéktudását, sem a küzdeni akarását nem érdemes kétségbe vonni. (Egyébként jóindulatát és humorát sem: versenyzőtársairól előadott paródiáira érdemes rákeresni az interneten, kedves és szórakoztató mókázások.) Igazi versenyző típus, nem bénítja meg a tét (elég megnézni, milyen kiváló százalékkal nyeri rövidítéses játszmáit), és nem csak mentálisan bivalyerős, de a játéka is kiváló. Az alapvonalról szinte bármit visszaad, szinte bárhová (főleg tenyeressel), de ettől még a legkevésbé sem egydimenziós a játéka. Bátran (a kelleténél talán bátrabban is) rövidít, okosan és jól nyesi vissza a labdákat, és ha kell, merészen lép fel a hálóhoz – ahogyan az amerikaiak mondják, „complete package”, azaz a játék minden elemében kiemelkedőt tud nyújtani. Ennyi jó tulajdonsága mellett szinte természetes, hogy ott van a legjobbak között, és a következő néhány évben szinte biztosan ott is marad.

Ez pedig nagyon is jó hír a férfitenisz rajongóinak – leszámítva a világelső elvakult drukkereit (a többiek nagyon is tudnak értékelni néhány olyan győzelmet, amelyért Federernek keményen meg kell küzdenie – az utóbbi időben nem sok ilyen volt).

Még sok nagy csatát vív majd Roger Federerrel

„Keselyűk köröznek Federer felett”, „Eljött az őrségváltás ideje” – hasonló újságcikkek jelennek meg sorra a hét vége óta, pedig ezt talán még korai kijelenteni: maga a szerb is azt mondja, lesznek még nagy csatái a világelsővel. Persze azt is mindig hozzáteszi, nagyon bízik magában, és abban, hogy egyszer ő áll majd a világranglista élén – amire jó esélye is van.

Federer egyébként – bár ezt sosem vallaná be –, talán tart is egy kicsit Djokovicstól, legalábbis melbourne-i elődöntőbeli játéka erre enged következtetni. Ám őt sem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja a harcot (mellesleg pedig oka sem lenne erre, hiszen jobb napjain még mindig ő a világ legjobb teniszezője), azaz a következő Grand Slamviadalokon nem akármilyen meccsekre van kilátás.

Ezzel pedig igazán mi, nézők járunk jól.