Bocsánat

Hideg volt azon a régi júniusi reggelen, belül, a lelkemben biztosan, talán fokból sem volt sok, nem emlékszem már. Wartburggal érkeztünk, még a fehérrel, azt hiszem. Tizennégy kilométer otthonról, húsz perc az út, ahogy vasárnap mindig, majdnem minden vasárnap. A kötelező jelleg miatt általában feszült rosszkedv uralkodott. Erős nagymamai nyomásra gyakorlatilag muszáj volt menni, a vasárnapokat Rákoskeresztúron töltöttük. Sok unalom fűzött ide. De sok biciklizés is. Cseresznyézés. Pingpongozás. Majdnem tizenegy éves voltam, és különös fájdalmat éreztem azon a reggelen. Néhány órája jóvátehetetlen igazságtalanság történt. Összezavarodott minden. Nem aludtam sokat. Volt előző este egy meccs a tévében, és én megharagudtam a világra. Meg egy nemzetre. A portugálra.

Az ember komoly tizenegy évesen. Rajongó, lelkes. Azt gondoltam, meg fogjuk nyerni az argentínai vb-t. Akkor még csak tizenhat csapat volt ott, és mi ott voltunk, felejthetetlen hangulatú selejtezők után. Vártam nagyon, hogy kezdődjön. Törőcsik kontra Argentína. Mindjárt az elején félelem, rettegés, érthetetlenség: köpködés, rugdosódás, életveszély, mindenki ellenünk. Széttárt magyar karok a pályán. És mégis: Törőcsik keresztbe vezeti a labdát, futtában, helyből megemeli, senki sem érti, mit akar, Zombori sem, aztán egyszer csak eléesik a labda. Nagyon jó a lövése, Fillolról kijön, ott van Csapó, nem érteni, hogy került a kezdőcsapatba, olyan, mintha belebotlana, de nem, tudatosan lövi, gyönyörű, gól! Vezetünk. Baróti Lajost mutatják, az órájára néz. Érezhető, hogy a világ legnehezebb hetvennyolcvan perce következik. Törőcsiket térden rúgják, mellbe rúgják, csoda, hogy még bírja. Később azt nyilatkozta, általában úgy érezte magát a meccseken, mint egy sakkjátékos, akinek a bábuit az utolsó, mattot jelentő lépés előtt egyszerűen lesöprik a tábláról. Tényleg, mindig ez volt. Milyen pontos ez.

Passarella például.

Hosszúnak bizonyult az a hetvenvalahány perc, nem lehetett kibírni. Garridónak hívták a portugál bírót. Semmit sem torolt meg. Mosolyogva próbálta felsegíteni Törőcsiket a huszonötödik szabálytalanság után. Közelről mutatták, Törőcsik ellökte a kezét, nem engedte, hogy segítsen. Gyönyörű jelenet volt. A gyáva félelem Garrido szemében, a tisztaság, a felháborodás, a megvetés Törőében. Ne érj hozzám, piszkos vagy. Nagyon szép volt. Nem sikerült persze, kikaptunk, nem bírtuk az erőszakot, és hogy beteljesedjen minden, Garrido még bosszút is állt. Konkrétan a semmiért kiállította a világ legjobb magyar focistáját. Meg Nyilasit is, mindenki tudja.

Ati, az unokatestvérem később érkezett a kertbe, ő már nem fért be a Wartburgba, busszal kellett jönnie majdnem mindig. Kilenc évvel volt idősebb nálam, számomra komoly, nagy ember, már le is érettségizett. Emlékszem, jön be a zöld kapun, mintha kisírt lenne a szeme, pedig nem érzelgős típus, és csak káromkodik, káromkodik. Nem lehet másról beszélni, nem lehet megmagyarázni. Nem tudom, talán cseresznyéztünk akkor is, vagy valami rossz szörpöt ittunk, nemrég kezdődött a szünidő, és már meg is mérgeződött. A hatodikra készültem. Nem akartam hallani többet fociról, nem akartam hallani Portugáliáról sem.

Néhány hónappal később még egy borzalmas tévéélmény. Tatabánya–Gummersbach kézilabdameccs, néztem én mindent, talán csak a röplabdát untam kicsit. A világklasszis Deckarm balesete. Aztán 131 napja kómában. Emlékszem az ütközésre, aztán az esetről írt könyvre is, utolsó sorában Deckarm ezt mondja:

„Pánovics… Nem tehet semmiről.” Mennyit sírtam ezen

akkor, milyen szép, megbocsátott. Ha nem is volt miért, Pánovics tényleg nem tehetett semmiről. Hallottam, hogy később összebarátkoztak. Az otthonban élő, ápolt, agysérült Deckarm és Pánovics, aki nem tehetett semmiről, de megtanult németül, hogy elmenjen a beteg emberhez. És összebarátkoztak. Meglátogatja mindig, sakkoznak. Összetartoznak, a világ végéig.

Nagyjából ugyanebben az időszakban sokat nyüstöltem a nagyapámat, vigyen atlétikai versenyekre. Főleg telente, fedett pályára, az Olimpiai Csarnokba, azt szerettem. Az atlétikát, Cs. Zs. futónő combjait, de mindenekelőtt Mátay Andreát. Néztem őt minden versenyen, amikor csak lehetett. Télen nem kellett Rákoskeresztúrra menni. Sok képe volt a falamon. Írtam neki levelet. Egy napon a postaládában nekem címzett borítékot találtam. „Kedves Zoli!”, így kezdődött a levél. Évenkénti bontásban leírta nekem a legjobb eredményeit, nyilván ezt kértem tőle. Itt van előttem a levél. Ez a vége: „Gondolom,

Te is sportolsz, vagy esetleg másvalamit csinálsz komolyan. A tanuláshoz is és minden célodhoz sok sikert kívánok, és köszönöm a gratulációt: Mátay Andrea”. Néhány nappal később világcsúcsot ugrott az Olimpiai Csarnokban. Tél volt, kinn hideg, benn meleg, ott voltam néhány méternyire tőle. Tudtam, hogy összetartozunk, és hogy nekem is közöm van a világcsúcshoz. Micsoda hülyeség, remélem, nem haragszik érte.

A franciák ötven százaléka „megbocsátott” Zidane-nak, amiért Materazzi lefejelésével erősen hozzájárult a vb-döntős vereséghez. Ronaldinhónak „megbocsátottak” a szurkolók egy gyengébb meccse miatt. Capello „megbocsátott” Cassanónak. Butaságok. A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt. Hol itt az eltaposás? Sajnos nincsenek már meg a képek, a Képes Sport poszterei. Törőcsikről, Mátayról. Sterk Katiról.

Sok évvel később megismertem a portugálokat. Garrido miatt nehéz volt az utam hozzájuk. Hideg volt bennem azon a régi júniusi, egyébként nyilván meleg reggelen, most meg december van, és valami melegséget érzek, ha visszagondolok. Deckarm arcára gondolok, Mátay örömére gondolok. Pánovics a fejét fogja, Törőcsik megint elindul előre… És tudom, Garridónak mindennap eszébe jut, mit csinált. Minden este bocsánatot kér. Na de kitől? Törőcsik nem haragudott se Passarellára, se a többi argentinra, se Udvardira, aki eltörte a lábát. Biztos Garridóra se. Ha meg igen, már régen megbocsátott. Akkor mit akarok én? Egy néző voltam a tévé előtt. Tizenegy éves. Csak egy meccs volt. Meg még egy. Meg egy ugrás.

A szerző drámaíró