Van már Bozsik Józsefről, Illovszky Rudolfról, Szusza Ferencről, Hidegkuti Nándorról, Budai II Lászlóról és Puskás Ferencről elnevezett aréna, így legendás társak közé kerül Albert Flórián.
A szürke téli napokba sok fényt csempészett a Jóisten: néhány napja ünnepeltük, hogy negyven éve kapott Aranylabdát, mostantól pedig a Fradi-pálya viseli a nevét. Ugye, jól érzi magát?
Csodálatos pillanatokkal ajándékoz meg az élet, nem is gondoltam volna, hogy még ennyi szépséget tartogat számomra a sors – mondta Albert Flórián. – Az aranylabdás ünnepség feledhetetlenre sikerült, és nem azért, mert a hátamat veregették, hanem a jelentősége miatt. Legalább háromszázan jelentek meg, olyan emberek találkoztak egymással, akik – állítom – évtizedek óta nem látták egymást, nem ültek le egy asztalhoz. Megtelt könnyel a szemem, amikor azt figyeltem, hogyan borulnak egymás nyakába a rég nem látott cimborák, és most, a stadionkeresztelőn is elérzékenyültem.
Milyen érzésekkel ébredt pénteken?
Tudtam, olyan naphoz érkezett az életem, amely örökké emlékezetes marad, és talán nemcsak nekem, hanem az egész Fradi-családnak. Nagyjából két hete tudom, hogy rólam nevezik el kedvenc pályámat, de most, a hivatalos ceremónia után sem vagyok képes teljesen felfogni a jelentőségét. Istenem, mikor volt, amikor ide először beléptem: 1952-ben lettem a Fradi játékosa, és ha hiszi, ha nem, pontosan emlékszem az utolsó Üllői úti bajnoki meccsünkre, 1963ban a Diósgyőr legyőzésével búcsúztunk, hogy onnan a Népstadionba költözzünk. Az új pálya 1974-es avatóján a keserédes, Vasas elleni meccsen már csak nézőként vettem részt.
Mit gondol, könnyű lesz megszoknia, hogy a nevét a székház falán látja?
Még nem fogtam fel, ami történt. Az biztos, még hoszszú időnek kell eltelnie, amíg úgy lépek majd be az ajtón, hogy legalább egy pillanatra ne nézzek fel.
