Ünnepnapok Dijonban

Furcsa embertípus a francia taxis. Miközben velünk beszélget, szép komótosan haladva majdnem elüti az egyébként szabálytalanul közlekedő fiatalembert. Tud vezetni, az szent. Arról viszont fogalma sincs, hogy városában kézilabda-világbajnokság zajlik, ami csak azért érdekes, mert a centrumban lépten-nyomon plakátok hirdetik az eseményt.

Maga a dijoni sportcsarnok impozáns létesítmény, a pálya elsőrangú, a lelátókon legalább háromezer ember zsúfolódhat össze. Egy szinttel lejjebb folyamatos munka zajlik. A kiszolgáló személyzet minden tagja mosolyog, segítőkész, a rendre vigyázók szeméből pedig nem az odahaza jól ismert agresszív tekintet süt ki. Egy szó mint száz: a vendégeknek egy szavuk sem lehet a körítésre. A dolgozni érkezőknek, például a csapatstábok tagjainak szabad a fogyasztás, ehetnek és ihatnak kedvükre, s meglepetésünkre a hűtő javarészt sörrel van teli. Meg is kérdezzük a derék Mathieu-t, a személyzet legmagasabb emberét, hogy nem túl nagyvonalú-e ez a kínálat. Ő csak mosolyog, majd elmondja, hogy tudomása szerint sok magyar és német újságíró érkezett, ezért a nagy sörkészültség. No, ezen feltevés hallatán látványosan megsértődünk, nehogy már sörkatonáknak könyveljenek el bennünket.

De térjünk vissza a dijoni sportcsarnokhoz, mert válogatottunk csütörtök délelőtt éppen ide érkezett, egyelőre csak edzeni.

Vérten Orsolya külön készült. A remek balszélső combsérüléssel bajlódik, s bár nincs szakadás a lábában, egyelőre nem dolgozhatott teljes intenzitással. A többiek viszont mindent beleadtak, egymásnak is megmutatták, hogyan kell keményen védekezni. Hirtelen felszisszen valaki mögöttünk, a lengyel kolléga az. Először nem értettük, de hamar rájöttünk: Görbicz Anita gólját díjazta. Tudják, amikor futtából, a labdát „zsebből” ellőve púpozza ki a felső sarkot. Mi már hozzászoktunk ehhez, de úgy látszik, a lengyel kolléga most látta először. De nem utoljára…

Majd jött Bába Mihály, a magyar válogatott gyúrója, aki számon kérte rajtunk, miért csak a lányokról írunk, róluk meg nem. Németh András is odalépett hozzánk, megfogta az óriás mikrofont, odaemelte a gyúró elé, hogy szavai megtöltsék a légteret. A baj csak az volt, hogy a szerkezetet kikapcsolták.

Az edzésnek vége, a magyar küldöttség elhagyta a csarnokot, visszatért a szállodába. Csendes pihenő várt a lányokra, délután pedig könnyed séta a városban. Még messze volt az első mérkőzés, a román–dél-koreai csata kezdése, de már özönlöttek az emberek a csarnok felé. Pedig a francia együttes nem ebben a városban, hanem Metzben vívja a középdöntőt. Az első „osztag” javarészt kisiskolásokból állt, a lurkók sikoltoztak, és élvezték, hogy a fotóriporterek őket vették célkeresztbe. Aztán jöttek az idősebbek is, és néhány perccel a Románia–Dél-Korea összecsapás előtt megteltek a lelátók.

Óriási hangzavar, fülsiketítő zene, a szurkolók szemlátomást jól érzik magukat, igazi ünnep zajlik Dijonban. Kizárt, hogy erről sem értesül majd a taxis.