Sohasem adja fel

Hétfőn az AIBA orvosi bi zottsága tartott szemináriumot a 14. férfi vb (egyik) főhadiszállásán, a Wabash és a Monroe Street sarkán épült Palmer House Hilton Hotelben. Már háromnegyed órával a kezdés előtt tömegjelenetek zaj lottak az ajtó előtt, háromszáz jegyet osztottak ki, de még egyszer annyian próbáltak be

jutni. Az olvasó joggal kérdezi: ennyire népszerűek ezek az előadások? Egy frászt. A szeminárium második felében Evander Holyfield tartott élménybeszámolót, s válaszolt az érdeklődők kérdéseire.

Nyolcévesen mentem le először a bokszterembe – akkor már Atlantában laktunk –, és rögtön elhatároztam, hogy nehézsúlyú világbajnok leszek. Három éven keresztül veretlen voltam, először tizenegy éves koromban kaptam ki, s annyira megrázott az eset, hogy zokogva rohantam haza.

Kijelentettem az édesanyámnak, hogy ezennel befejeztem az ökölvívást – kezdte a visszaemlékezést a 45. születésnapját október 19-én ünneplő bokszlegenda.

Mindehhez azért annyi feltétlenül megemlítendő, az internetes források szerint csak tizenkét évesen kezdett bokszolni. – Azt mondtam: „Asszonyom, belőlem nem lesz világbajnok”, merthogy a mamát madame-nak szólítottam. Erre lekevert egy akkora nyaklevest, hogy csaknem leesett a fejem – anyám az egyetlen ember a földön, akinek nem üthetek vissza… –, s azt mondta: „Azonnal visszamész az edzőterembe, előtte imádkozol, és folytatod! Nem adhatod fel!” Azóta ez a hitvallásom: ha valami nem úgy történik, ahogy elképzeltem, akkor imádkoznom kell, kiigazítani a hibákat, és előbb-utóbb minden jóra fordul.

Lehet, hogy ez a titka kivételesen hosszú pályafutásának?

Nem lehet, hanem biztos. Amatőrként összesen tizennégyszer kaptam ki, viszont százhatvanszor győztem. A profiknál kilenc vereségem van, de azokat nem kell szégyellnem, mindannyiszor világbajnokkal szemben maradtam alul.

Azért nem csak az imádságon múlik az elnyűhetetlen fizikum…

Persze, hogy nem. Tudom, hogy a testem a munkaeszközöm, ezért úgy élek, mint egy szerzetes. Na jó, majdnem úgy… Engem még soha, senki sem láthatott úgy, hogy ne lettem volna formában. Más bokszolók tíz-húsz kilót is felszednek meccseik között, én mindig olyan állapotban tartom magam, hogy másnap képes lennék címmeccset vívni.

Mennyit edz?

Húsz évvel ezelőtt napi három edzésem volt, manapság csak kettő. Egy délelőtt – az a speciális bokszedzés, kesztyűzéssel –, egy este, az a súlyzós gyakorlás. Mindkettő háromnegyed órát tart, öszszesen másfél órát edzem naponta. De azt úgy kell érteni, ahogy mondom: naponta.

Melyik volt a legnehezebb mérkőzése?

Amikor 1986. július 12-én lakóhelyemen, Atlantában megosztott pontozással legyőztem Dwight Muhammad Qawit, s ezzel elnyertem a WBA cirkálósúlyú világbajnoki övét. A legnagyobb örömet azonban akkor

éreztem, amikor megvertem Mike Tysont. Persze az első meccsre gondolok, nem arra, amikor leharapott egy darabot a fülemből, s ezért leléptették.

Haragszik Tysonra?

Dehogy ha ragszom, sőt! Tinédzserkorunk óta ismerjük egymást, mindketten ott voltunk a Colorado Springs-i edzőtáborban, amikor készültünk a Los Angeles-i olimpiára. Kimondottan jó barátságba kerültünk, sajnáltam, hogy ő végül nem került be az 1984-es amerikai válogatottba. A fülharapás már egy másik történet, az már egy másik Tyson volt… Most sem haragszom rá, inkább imádkozom érte.

Ha már szóba került Los Angeles: nem bántja még ma is, hogy sokak szerint igazságtalanul zárták ki az elődöntőben, ezzel megfosztva önt a majdnem biztos aranyéremtől?

– Túlléptem az eseten, nem érzek haragot, ebben is Isten kezét látom. Megmondom, miért. Először is megkaptam a bronzérmet, másodszor pedig egy nappal az olimpia befejezése után sok millió dolláros profi szerződést kötöttem az ABC tévétársasággal. Azóta nincsenek anyagi gondjaim, lassan két és fél évtizede azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek, és még busásan meg is fizetnek érte.

Több mint két hete kapott ki Moszkvában Szultan Ibragimovtól, mégsem jelentette be visszavonulását. Sokan féltik, azt mondják, maradandó sérülést szenvedhet, ha önnél jóval fiatalabb ellenfelekkel mérkőzik.

Engem nem kell félteni, tudok vigyázni magamra. A térdemnek és a könyökömnek soha semmi baja nem volt, ezek egy bokszoló legsérülékenyebb ízületei. Az igaz, hogy mindkét vállamat operálták már, talán azért is kaptam ki Ibragimovtól, mert túlságosan türelmetlen voltam, idő előtt tértem vissza a ringbe. Meg aztán Ibragimov nagyon okosan bokszolt. De legközelebb már fogom tudni, mi a teendő ellene.

Azaz lesz legközelebb?

Persze. Ötszörös nehézsúlyú világbajnokként akarok visszavonulni, ez az álmom, ebben reménykedem. Anyám egyszer azt mondta: az élet a reményről szól. Eddig mindenben igaza volt, miért éppen ezt a tanácsát ne fogadnám meg?