A jövő csapata már megtanult győzni (2)

Mit tesz egy emlékezetes, sze met gyönyörködtető győzelem? A választ Székesfehérváron megkaphattuk: régen látott lelkesedés, bizakodás előzte meg a bosnyákok elleni Európa-bajnoki selejtező mérkőzést, jókedvű, győzelemre éhes magyar szurkolók özönlöttek a Sóstói Stadion felé, noha meghökkentő időpontban, délután négy órakor kezdődött a mérkőzés. Talán a legendás időkben játszott ilyentájt a magyar válogatott, de kit érdekelt mindez, amikor újra pályára léptek az olaszverők.

Mert az ifjú magyar csapat már így vonult be a köztudatba: az olaszverők.

De ezen a délutánon szó sem volt gálaelőadásról. Ahogyan azt Tornyi Barnabás „kémtevékenysége” után nyilatkozta lapunknak: a durvaság határán futballozó, agresszív ellenfél várt a mieinkre. Bosznia-Hercegovina válogatottját elkísérte Magyarországra több mint ezer drukker, megtöltve a vendégszektort – és még mielőtt elkezdődött volna a mérkőzés, már egymást verték a bosnyákok.

De ez a magyarok közül senkit sem érdekelt. Csak a futball, az új útra lépő magyar válogatott várható játéka foglalkoztatta az embereket. S a szurkolók meglepődve látták, hogy Priskin Tamás még a cserék között sincs, az eredetileg kezdőcsapatba jelölt támadó a lelátóról nézte a meccset, ugyanis vírusos fertőzés gyötri. Akik viszont lehetőséget kaptak a bizonyításra, egytől egyig hatalmas lelkesedéssel vetették bele magukat a küzdelembe.

Óvatosan kezdett mindkét csapat, a mieink az olaszok ellen látott felállással (Feczesin Róbert helyettesítette Priskin Tamást) és taktikával kezdtek: Gera Zoltán a jobb, Dzsudzsák Balázs a bal szélen próbált a bosnyák védők mögé kerülni, Hajnal Tamás pedig középről irányított. Kevés helyzetet láthattunk az első félidőben, a bosnyákok háromszor teremtettek ziccert a magyar kapu előtt, ám Fülöp Márton mindhárom alkalommal szenzációsan védett. Jól állt a lábán a magyar védelem, Vaskó Tamás és Juhász Roland betonfalként verte vissza az ellenfél rohamait, előttük pedig a rendkívül hasznosan és jól futballozó Vass Ádám, valamint Tőzsér Dániel szűrt.

Kiegyenlített küzdelem zajlott, mígnem a félidő vége felé egy gyors, látványos magyar akció hozott gólt: Feczesin Róbert gyönyörű testcsele után Gera Zoltán révén büntetőből szereztünk vezetést, s ekkor majdnem felrobbant a stadion a boldogságtól. A közönség élvezte a mérkőzést, és értékelte a magyar csapat lelkes futballját. Jól jellemezte a találkozót, hogy a bal szélen kiismerhetetlenül cselező Dzsudzsák Balázs a hajrában utolsó emberként fejjel mentett. Vastaps kísérte az öltözőbe a magyar válogatottat a szünetre. S aztán a második félidőben fokozta a tempót az addig is hallatlan lelkesedéstől fűtött magyar válogatott.

A csapat lendületére jellemző, hogy az utóbbi évtizedekben vereségekhez szokott szurkolók időnként felállva tapsoltak és buzdították a játékosokat. Kemény meccs volt, és a bosnyákok a második játékrész közepe táján kiszabadultak a nyomás alól. Különösen Zlatan Muslimovic, az olasz Atalanta csatára jelentett hihetetlen veszélyt a kapura: a remek felépítésű, hallatlan gólérzékeny támadót olykor még kézzel sem tudták megállítani védőink.

Lüktető, viszonylag gyors iramú volt a játék, felváltva kerültek veszélybe a kapuk, a csapatok maximálisan kiszolgálták a közönséget, ám a bosnyák tábort mindezt nem érdekelte: a hajrában előbb rakétákkal „támadta” a pályát, majd székeket tört, és csak a tűzoltófecskendőből kispriccelt hideg víz csendesítette le.

A hazai közönség ellenben szurkolt, és így mámoros hangulatban, vastaps közepette ért véget a mérkőzés, amelyet megérdemelten nyert meg a magyar válogatott.