Arany lábnyom Alex vitrinjében

Talán csak Paolo Maldini és Francesco Totti hasonlítható Alessandro Del Pieróhoz a klubhűség kategóriájában. Tény, a Milan és a Roma szimbóluma sohasem futballozott más klub színeiben, de „Alex” – jóllehet nem Juve-nevelés –akkor sem hagyta ott örök szerelmét, az „öreg hölgyet”, amikor az egy teljes esztendőre a másodosztály purgatóriumába kényszerült (a „zebrák” mellett egyedül a Padova mezét viselte, 1991 és 1993 között). A szurkolók hálája nem ismer határt: több százan érkeztek Torinóból a hétfő esti Golden Footdíjátadásra a Grimaldi Forum tengerparti sétányára csak azért, hogy lefényképeztethessék magukat kedvencükkel, „Pinturicchióval”, autogramot kérhessenek tőle, meglapogathassák a vállát.

Mit szól a rajongók rohamához?– kérdeztük az ünnepségen a 32 éves világbajnokot.

Megható, és komolyan mondom, ha tízszer ennyien lennének, akkor is kötelességemnek érezném, hogy valamennyi Juve-szurkolónak aláírjam az elém tett céduláját. Valahogyan honorálnom kell azt az áldozatot, amelyet a klubért s átvitt értelemben értem is hoznak, hoztak. Hiszen nekik senki sem fizette ki az útiköltséget Torinó és Monaco között.

S önnek vajon miként honorálja a klub, hogy az egyesület történetének legnehezebb időszakában sem hagyta cserben?

Ne is kérdezzék! Fájó pontra tapintottak. Jövő júniusban lejár a szerződésem, s mivel a Juventusban szeretném befejezni pályafutásomat, minimum kétéves hosszabbítást kértem, ám a vezetők csupán egy évre gondoltak, s egyelőre nem közeledik az álláspontunk.

Ez egyáltalán kérdés lehet? Ki hinné, hogy Alessandro Del Pierónak huzakodnia kell a klubvezetőséggel a szerződéshosszabbításról?

Nyilván úgy kalkulálnak, hogy már nincs bennem túl sok harminchárom évesen. Hogy nem éri meg a hosszú távú befektetés. De hiszen még mindig ott vagyok a válogatottban, amint azt önök is láthatták Budapesten.

Gond nélkül el tudott most jönni Monacóba?

Dehogy, minden idegszálunkkal a szombati, Franciaország elleni Európa-bajnoki selejtezőre készülünk, nagy feladat előtt állunk. Kulcsfontosságú az a mérkőzés, már Budapesten is az járt a fejünkben. Még véletlenül sem arra célzok, hogy nem teljes értékű a magyar válogatott három egyes győzelme. Sőt! A magyarok úgy megvertek bennünket, ahogyan kell, szinte esélyünk sem volt ellenük.

Bár sablonos a kérdés, mégis megkerülhetetlen: megannyi diadal, Bajnokok Ligája-győzelem, világbajnoki aranyérem, számtalan scudetto után mit jelent önnek a Golden Foot-trófea?

Azt, hogy még messze a pályafutásom vége, legalábbis remélhetőleg. Hogy nem tekintenek a múlt részének, hanem úgy ítélik meg, még van jelenem, sőt, talán jövőm is. Ott lesz ez az arany lábnyom a vitrinem díszhelyén, ha már az Aranylabda nincs ott, s minden bizonnyal örökre hiányzik majd.