Pepu Hernández – amint az már tavasszal kiderült, amikor Münchenben, a FIBA székhelyén, az elitedzők konferenciáján nyilatkozott lapunknak – maga a két lábon járó szerénység. Egy röpke telefoninterjúban sem hazudtolta meg önmagát.
Mivel magyarázza a másfél éve tartó elképesztő sikersorozatot?
Minden a játékosok érdeme – mondta Pepu Hernández. – Olyan generáció nőtt fel Spanyolországban, hála a klubokban folyó remek munkának, amilyen még sohasem. Eddig az 1984-es Los Angeles-i olimpián ezüstérmet szerző válogatottat tartottuk a csúcsnak, Fernando Romayjal, Juan Antonio Corbalánnal, Juan Antonio San Epifanióval. A Pau Gasolt, Juan Carlos Navarrót, Carlos Cabezast, Berni Rodríguezt és Felipe Reyest felvonultató 1999-es ifi Eb-győztes válogatottból a fenti öt játékos a tavaly felnőtt vb-t nyerő gárdában, s a mostani Ebcsapatban is ott van. Sőt José Manuel Calderónt is nyugodtan ehhez az évjárathoz számíthatjuk, hiszen ő nyolc éve csak egy súlyos sérülés miatt maradt le a korosztályos sikerről.
Mennyire várja már a hétfői, Portugália elleni rajtot?
Már majdnem megőrülök. Elegem van az edzőmeccsekből, hiába nyerjük egyiket a másik után, az igazi mégis csak az Európabajnokság lesz.
Milyen végeredménnyel lenne elégedett?
Csakis az aranyéremmel, s tudom, hogy a közönségünk sem fogadna el mást. Itthon játszunk, mi vagyunk a világbajnokok, s szerintem tavaly óta még javultunk is. Annyira nehéz ellenünk játszani, hogy én magam sem tudnék kitalálni hatékony spanyolellenes taktikát…
