Nagyon fájó, de reális különbség (1)

A hamburgi UEFA-kupa-selej tezőre jegyet váltó 42 090 drukker már rég elhagyta a stadiont, amikor az indulásra váró kispesti futballisták az őket fuvarozó busz mellett majszolták az öltözőben kapott almákat. A téma természetesen a háromnegyed órával korábban véget érő találkozó volt közöttük. Végül Tóth Iván mondta ki a konklúziót: „Vegyük tudomásul, nincsenek csodák.”

Bizony nincsenek.

Amellett azonban így sem lehet elmenni szó nélkül, hogy a Honvéd futballistái legalább annyira kivették a részüket a találatokból, mint a HSV játékosai, ami pedig valahol a mentális, az erőnléti és a képzettségi gyengeség jele. Az első német gólnál Abraham labdavesztésével kezdődött a baj, a másodiknál – miután Ivica Olic senkitől sem zavartatva ívelhetett középre a jobb szélről – Paolo Guerrero oly könnyedén ugrotta túl Mogyorósi Józsefet, hogy ha bakot tartanak neki, akkor sem fejelhetett volna magasabbról – azt követően, hogy a balhátvéd Thimothee Atouba bolondot csinált a komplett kispesti jobbszárnyból – Mico Szmiljanics olyan szerencsétlenül piszkált bele a labdába, hogy az Tóth Iván kapujában kötött ki.

Persze, akad más magyarázat is… Nem tisztünk megvédeni a magyar együttest, de ha két egyesület költségvetése között 32.6 milliárd forintnyi „hézag” van (itt 400 millióból, ott 33 milliárdból gazdálkodnak); ha az egyik csapat irányítója magyar, a másiké európai szinten számít jó labdarúgónak; ha Rafael van der Vaart huszonhármas mezéből három hét alatt annyi fogy el (3200), ahányan általában látogatják a Honvéd mérkőzéseit; ha az egyik klub csak álmodozhat arról, hogy hétről hétre olyan létesítményben lépjen pályára, mint a másik; ha Huub Stevens megteheti, hogy az 5.8 millióért vásárolt Mohamed Zidant a kispadra ültesse