Nagy zaj kis Kínában

Elvisz a HÉV – egészen a Hun garoring időszakos megállóig. Reggel kilenckor vagy harmincan pattanunk le a szerelvényről, a látvány nem éppen épületes: mögöttünk puszta, előttunk puszta (jobbra csak óvatosan tekintünk, mert Gödöllő irányából bármikor jöhet a HÉV). Jó helyen járunk, ez világos, hiszen a távolban már berregnek a motorok, de hogy merre kellene elindulnunk, azt senki sem tudja, mivel egyetlen útjelző tábla sem segíti a tájékozódást. A mesebeli fordulatra nem sokáig kell várni, megjön a felmentő sereg – egy narancssárga mellénybe bújt bácsika formájában. A következő másodpercekben elhangzó párbeszéd szintén mesébe illő: – Főnök, merre menjek? – kérdi egy kalapos srác. – Amerre a többiek! – érkezik a logikus válasz.

Uccu neki, kövessük a bőgést! Ha bakancsárus lennék, ez idő tájt itt, az időszakos megállóban vernék tanyát, a terep ugyanis megköveteli a hegymászó felszerelést. Ehhez képest jó néhányan papucsban vágnak neki a túrának, de le a kalappal előttük, egyikük sem nyavalyog. Sőt még derűre is van ok: 9.23-kor szólal meg egy kakas, no lám, későn ébredt a lusta állatja. Szűk félórás menetelés után meglátjuk a fényt az út végén: a motorok hangját elnyomja, úgy szól a mulatós zene, s hamarosan már a sült kolbász semmihez sem hasonlítható illata is befészkelődik az orrunkba. Helyben vagyunk, egyik vendéglátóipari egység tapad a másikra, a bajor sátor a következő táblával édesgeti magához a turistát: Essen, Trinken, Mädchen. Érdekes, a kínálatnak csupán a kétharmada tartozik a nyilvánosságra, a kaja és a pia látható a pult mögött, a kisaszszony nem… Biztos, ami biztos alapon angolul is kiírták: foods, drinks, topless. Ja, és music. Hohó, egy magyar felirat is a láthatáron! „Mobil WC és konténerbérlés”. Kösz, most nem kell. Perec sem négyszáz forintért, miként az a hagymás izé sem, amelyet úgy készítenek el, hogy az ÁNTSZ oktatófilmet forgathatna róla: miért jár a legnagyobb büntetés?

Még egy kis séta, és már bent is vagyunk.

Mint a szomjhalál küszöbén álló vándor, úgy menekülünk be az első italkereskedőhöz, azt csak később veszszük észre, hogy a Taiwan, Hong Kong Restaurantba tévedtünk. Holott már akkor gyanús lehetett volna a dolog, amikor a fizetéskor hirtelen előugrott egy – valószínűleg – kínai úr, és közölte, hogy a kóla „otsaz”, a gyümölcstea meg „hatsaz”. Az összesen „ezseregysaz”, a hülyének is megéri, hát még nekem. Ezután még az is felvetődik bennem, hogy legközelebb ide kellene elhozni randevúra egy lányt. „Tudok egy jó kínait, elvihetlek?” – csábítanám, ő nyilván azt mondaná, hogy

„Persze! Hogy megyünk?”, mire én: „Metrópótlóval az Örsig, onnan HÉV-vel Mogyoródig, majd gyalog”.

Na jó, ne csajozzunk! Különben sincs erre idő, kezdődik a szabadedzés. A hangszórókon keresztül annyi mindjárt eljut hozzánk, hogy a pálya 4381 méter hosszú, és fizikailag rendkívül megerőltető. Kocsival is?

– kérdeznék vissza, ám akkor már végképp hülyének néznének. Inkább hallgatok: „A Toyota szépen jön fel – tájékoztat a szakértő –, és a Red Bull is egyre erősebb.” Főleg whiskyvel…

Öröm látni, hogy családi esemény a Hungaroring-vizit, egy négytagú família például fehér sapkában cövekelt le a kerítés mellett. Igaz, csak a szín egyezik, a szöveg nem: apa és anya fejfedőjén az virít, hogy „Kimi Räikönnen”, a gyerekekén pedig az, hogy „Együtt a parlagfűmentes Magyarországért”. Tény: Kimi irtó jó, a parlagfű irtva jó. Oké, azért Alonso sem rossz. „Ott jön!” – szól a haver. „Hol?” – nézek kérdőn. „Ott megy…” – legyint. Magyar szót egyébként ritkán hallani errefelé, ellenben a németek, a lengyelek és a finnek annyian vannak, mint a kínaiak. Közös vonás bennük, hogy isznak, mint a gödény, úgy tűnik, anyagilag és szervezetileg egyaránt bírják ezt a „forma egyes” tempót. Az egyik kövér németet az sem zavarja, hogy ráférne némi tisztálkodás: megszippantja hóna alját, vág is olyan arcot, hogy kis híján elhányja magát, aztán mosolyogva vedel tovább.

A látvány megrázó, éppúgy, mint az a szimulátor, amely a frontális ütközést van hivatva bemutatni. Hiába a becsatolt öv, a csattanás akkora, hogy egy szilikonos mell tulajdonosának ennél rosszabbat kívánni sem lehetne. Előbb a napszemüvegem, majd az állam esik le: miközben sajgó mellkasomat dörzsölöm, mosolyogva közlik, hogy csak harminccal „mentem”. Ehhez képest Kimiék időnként és helyenként 295-tel száguldanak a Hungaroringen, még belegondolni is rossz, hogy…

Inkább a német hónalját szagolják, mint alulról az ibolyát.