Ukrán front

Kutjepov sporttárs háromszor is kapitulált.

Ungvár apraja-nagyja ünnepre készült, s tapsolt boldogan az ukrán válogatott első hivatalos mérkőzésén 1992. április 29-én, s éltette a mi fiainkat is. A győztes magyar csapatot.

Merthogy akkor még mi voltunk a tanítómesterek, s Kiprich József két, valamint Sallói István egy góljával 3-1-re diadalmaskodtunk. Kutjepov, Cimbalar, Szalenko s a többi ukrán labdarúgó így is büszkén emlékszik arra a meccsre.

Ma már mi kullogunk az ukránok mögött. Hogy mi történt ott és nálunk az eltelt tizenöt évben, azt érdemes hosszan elemezni.

Ami tény: Ukrajna válogatottja immár az európai elit tagja, Andrij Sevcsenko igazi világsztár, s ráadásul a sportdiplomáciában is jóval előttünk jár, hiszen a lengyelekkel karöltve kapta meg a 2012-es Európa-bajnokság rendezési jogát.

A Szovjetunió széthullása után rohamléptekkel fejlődött a futball, Ukrajnában hatalmas pénzek áramlottak a sportágba, s egyre több tehetséges gyerek bontogatta szárnyait.

Ma már legenda, hogy a kilencvenes évek elején Budapesten edzőtáborozott a Dinamo Kijev, s edzőmeccsen 5-1-re verte meg a Vasast. A vendégek csatársorában helyet kapott Szerhij Rebrov, ékpárjaként pedig Andrij Sevcsenko.

Akkor mindkét támadót megvehette volna bármelyik magyar csapat, még az angyalföldiek is, de nem tűnt fel senkinek a különleges talentum.

Most itt van a Koman-ügy.

Ha nem figyel oda Várhidi Péter szövetségi kapitány, akkor bizony ebben is megelőznek bennünket az ukránok. Lecsapják a kezünkről a Sampdoria ifjú játékosát, aki kétéves kora óta él Magyarországon.

Mondhatjuk nyugodtan: a mi fiunk, itt nevelkedett, magyar gyepen pallérozódott, úgyhogy kár lenne elveszíteni. S ehhez talán nem kellene más, mint személyes kapitányi vizit Genovában, vagy legalább egy magyar címeres, hivatalos levél, meghívó az olaszok elleni barátságos válogatott mérkőzésre.

Legalább így előzzük meg az ukránokat. Ha már a pályán és a futballdiplomáciában is előttünk járnak.

SINKOVICS GÁBOR