Amikor jól bevásárolunk

A világot a pénz mozgatja. Kézi labdában is. Az anyagiak hatalma olyannyira erős lehet, hogy egy-egy élklubban a támogató a csapat, a játékoskeret összeállításába is beleszólhat, mondván, az együttes sikere neki a legfontosabb, hiszen ő kockáztatja a pénzét és persze a hírnevét. A mielőbbi fényes eredmény több, a sportban általánosan elfogadott, sőt megkövetelt feladatot képes a háttérbe szorítani. Itt és most elegendő, ha csupán a nevelésre, a tehetséges fiatalok kiválasztására, oktatására, karrierjük megalapozására utalunk.

A csapatépítés vásárlásos módszere a magyar első osztályban is elharapózott, miközben az utánpótlással való törődés hangzatos szólammá silányul. Nem csoda, ha egyre kevesebb szakosztály képes elegendő pénzt, időt és erőt fordítani a tehetségkutatásra, a rátermett gyerekek sportági iskolázására. Emiatt aztán szűkül a magyar kézilabda alapját és hátországát adó bázis, feltűnő, hogy alig-alig nő ki a női és a férfibajnokságból olyan klasszisjelölt, mint amilyenek a nyolcvanas, kilencvenes években még gyakran feltűntek. (Megjegyzendő: a pénzhiányra és a szerény állami támogatásra már évtizedekkel ezelőtt is panaszkodtak a klubelnökök és a szövetségi vezetők.) A legjobb magyar kézilabdázók közül a kiemelkedően tehetségeseket (Varga István, Kovács Péter, Marosi László, Hoffmann László, Kovács Mihály, Ignácz Ilona, Sterbinszky Amália, Rácz Mariann, Barna Ildikó, Farkas Ágnes, és a sor folytatható) már akkor is elszipkázták a gazdagabb nyugati csapatok. A tendencia ma is él, csak éppen egyre ritkábban látunk pályáinkon Császár Gábor (Viborg) vagy Tóth Tímea (Hypo) szintű tehetségeket.

A magyar klubok emiatt egymástól ritkán tudnak jó játékost átcsábítani, ráadásul az EUpiac felszabadulásával már a közepes képességű kézilabdázóknak is nagy keletjük van – Görögországtól Izlandig. A csapatépítési gondokat leginkább vásárlással igyekeznek orvosolni az egyesületek, amelyek persze szívesen támaszkodnának saját nevelésű fiataljaikra, ha kellő mennyiségű pénzt tudnának fordítani képzésükre. Már nem csupán a Veszprém és a Szeged válogat a nekik megfizethető árú román, szerb, horvát, szlovén légiósjelöltek közül, hanem a közepes, sőt a kisebb klubok is ezt a módszert választják. A szerényebb költségvetésűek cseh, román, szlovák, ukrán és orosz középkategóriás játékosok közül szemezgetnek, mert pénztárcájuk ezt engedi meg. Ugyanakkor a kelet-európai és a balkáni országokban még mindig bővebb a kínálat, mint idehaza.

A tehetősebb Pick-Szeged és MKB Veszprém, a két nagy vetélytárs olykor elcsal egymástól egy-egy ászt, de ezek viszonylag ritka esetek. Legutóbb a szegedi Ilyés Ferenc Veszprémbe szegődése keltett hullámokat a sportágban.

Mivel a magyar férfibajnokságban mindkét „nagy” BL-sikerekről is álmodik, igyekszik évről évre egyre erősebb keretet összeállítani (összevásárolni). A hazai klubokban hiába is néznének körül a szegedi és a veszprémi játékosvadászok, kívánalmaiknak megfelelő, nemzetközi szintű, szerződtethető kézilabdázót nem találnának (a legjobbak kivásárlásáért az átadó klub és a játékos összesen 100 millió forintot is elkérhet). Kiegészítő embereket, úgynevezett vízhordókat esetleg kapnának, de ilyeneket felfedezhetnek a saját – részben kényszerből, a szabályok miatt működtetett – serdülő- vagy ifjúsági csapatukból is. Igaz, egy-egy példa mindig akad arra, hogy az utánpótlásból világklasszis kerül elő (Nagy László, Görbicz Anita, Pálinger Katalin).

Ezzel a kör bezárul: a legjobb magyarok eladásából csak szerény hasznot húzó együttesek vezetői széttárt karokkal állnak a szponzorok elé, és állítják: itthonról képtelenség felfrissíteni a keretet, a határon túlról kell igazolni. Európa keleti régióiban viszont még megközelítőleg sincs annyi pénz a kézilabdában, hogy például a Szeged és a Veszprém férfi-, az FTC, a Győr vagy a Dunaferr női csapata úgy tudjon bevásárolni, ahogy a Ciudad Real, a Kiel, a Barcelona, a Slagelse, a Ljubljana vagy a Hypo.

Leginkább attól kell tartanunk, hogy ebből a spirálból az érintett bázisok nem tudnak kitörni. Egyikük-másikuk megpróbálja ápolni a legendás magyar kézilabda-iskola hagyományait, ám ezen klubok száma egyre csökken. Pedig a Dunaferr, a Győr, a Vasas vagy a DVSC minta lehetne, náluk még ma is kitűnő trénerek választják ki, és nevelik a tehetségeket. Ugyanakkor tény: az igazán eredményes és gazdag csapatok leginkább a játékospiacról szedik öszsze világverő gárdájukat.