Mert nem csupán a kosárlabdára volt (volt?) jellemző, hogy nem szakemberek, hanem káderek kezébe került a marsallbot, ami magától értetődően kijelölte az utat a szakmai csődhöz. Ha másért nem, hát azért, mert a fejétől bűzlik a hal (hogy egy másik közmondással éljek), vagy tudományosabban: hozzáértő vezetés híján az is tönkremegy, amiről azt hinnénk, hogy örök életű.
A recept pedig egyszerű. Ahol a gazdasági kérdésekkel közgazdász foglalkozik, a jogi ügyeket jogász intézi, az edzéseket, a meccseket, a versenyeket a szakma uralja, ott nagy baj nem lehet. Ha viszont a szerepek – akár kényszerből, akár tudatosan – öszszekeverednek, abból nem sok jó kerekedhet ki. Mint ahogy abból sem, ha a különféle egyéni vagy csoportérdekekből a sportra ráültetett kívülálló kezdi elhinni, hogy a hatalommal együtt hozzáértéssel is felruházták.
Szívesen mondanám, hogy ez csak a letűnt világra igaz, a rendszerváltozás, az üzleti szemlélet, a piacgazdaság követelményei egyértelmű garanciák arra, hogy mindenki azzal foglalkozzon a magyar sportban, amihez ért – de mások a tapasztalataim. És miután senki sem mer hosszú távra tervezni azon a poszton, amely nem igazán a sajátja, ki van zárva, hogy a jövőre gondolva tegye a dolgát. Az edző szerint kosárlabdában jó esetben is csak négy-öt esztendő múlva remélhetünk mérsékelt sikereket, elképzelhető, mi vár azokra a sportágakra, amelyek csak a jelennek élnek.
Nem elsősorban a pénzhiány miatt szegény a magyar sport, higgyék el nekem.
Legfrissebb hírek
