Bombagólok tucatszámra

Péntek, tizenharmadika.

A babonások számára talán nem ideális időpont a visszatérésre, de Vincze Ottót nem zavarta a számmisztika: reggel fél kilenckor leült a ferencvárosi öltöző padjának szélére („Szegény Simon Tibor helye

volt ez annak idején, amikor a Bajnokok Ligájában játszottunk, én máshol ültem…”), és bár kicsit furcsának tűnhetett, lakattal zárta be az öltözőszekrény ajtaját.

Új és kényszerű módi – állítólag lopnak.

De 1999-ben az sem fordulhatott volna elő, ami ezen a napfényes péntek reggelen megesett: alig harminc érdeklődő lézengett az edzőpálya mellett, a futballcsapat hanyatlása az érdeklődés mértékében is tetten érhető. Annak idején a Fradi edzése is eseményszámba ment, ma ez is másként van.

Kilenckor Csank János vezetésével az eredményjelző tábla mögötti füves pályára vonult a társaság, miközben Vincze azon merengett: milyen sok ismeretlen arcot lát, készülvén az első gyakorlásra.

„Lipcsei Péter, Dragóner Attila, Balog Zoltán ismerős valahonnan, de a többiek…” – mosolygott a Győrből érkező középpályás.

Csató Sándor pályaedző intésére négy körrel kezdődött a bemelegítés, egymás mellett kettesével. Lipcsei Péter és Dragóner Attila futott elöl, Vincze Ottó pedig – leghátul. Aztán törzskörzés, guggolás, combhajlítás után láblendítés következett – a januárban térdszalagszakadást szenvedő futballista gond nélkül, dinamikus mozdulattal emelte a lábát a feje fölé.

Némi koordinációs és összjátékbeli gyakorlatot követően egymás közötti játék volt a program, ezt azonban Vincze Ottó és a nemrég Argentínából visszaérkező Jeremias Buz kihagyta – ők kapura lövéssel múlatták az időt. Húsz-huszonöt méterről, jobbról, balról, kézből, pattanásból, kapásból, átvétel után záporoztak a labdák a két fiatal, Somodi Bence és Holczer Ádám kapujára. A legkevesebb, amit a kívülállók megállapíthattak: cseppet sem tűnt sérültnek Vincze Ottó. Nem egy lövése olyan erővel vágódott a reményvesztetten vetődő kapus mögé, hogy attól kellett tartani, a viseltesnek tetsző háló azonmód szétszakad.

„Ugyan már, rá kellett szólnom a kapu mellett bóklászó kissrácokra, vigyázzanak, nehogy eltaláljam őket – hárította el a dicséretet Vincze Ottó, miközben egykori ifiedzőjét, Horváth Lászlót, a hatvanas évek legendás védőjét, Api bácsit üdvözölte. – Egyelőre döcögősen megy, de lesz ez még jobb is.”

A szurkolók örömmel látták: a korábbi kedvenc nem óvatoskodik, nem úgy fest, mint aki sérülés után lábadozik, és kíméli magát; a lendületes sprintek mellett a teljes erőből meglőtt labdák tucatjai is azt mutatták, a szalagsérülés immár nem akadályozza Vincze Ottót a felkészülésben.

Hamarosan véget ért az első edzés.

Nyolcvan perc, nagy meleg, sok bombagól, és ami a legfontosabb: mosolygós futballista.

„Az előző bajnokságban minimális szerencsém sem volt – törölte le homlokáról az izzadtságot Vincze Ottó. – Az ősszel rejtélyes betegség okozott fájdalmat, kiderült, hogy a szeméremcsontom alatt keletkezett ödéma. Mire felépültem, és januárban elkezdtem alapozni, egy hétköznapi rúgás közben, úgy, hogy senki sem ért hozzám, elszakadt a térdszalagom. Mire rendbe jöttem, befejeződött a bajnokság. Végigcsináltam a rehabilitációt, de amikor kiderült, hogy a Győr nem tart rám igényt, kicsit leálltam – szóval az erőnlétem messze nem az igazi. Szerintem egy-két héten belül eldől, mire lehetek képes, mennyit bír a lábam. ”

Csank János vezetőedző egyetértett korábbi (és vélhetőleg leendő) játékosával, azaz szükség lesz még néhány tréningre ahhoz, hogy a futballista kondíciója megfelelő legyen.

„Látszik, hogy a rehabilitációt becsülettel végigmelózta, szétfeszül az izomtól – elemzett a mester. – Annak örültem, hogy mer rúgni, ami fontos. Tudat alatt sem fogja vissza a mozdulatot, márpedig ez kulcskérdés a sérülést követően. Dolgozunk tovább, majd meglátjuk, mi lesz ebből…”

Ma 18 órakor edzőmeccset játszik a Fradi az ESMTK ellen. Vincze Ottónak még korai lenne a derbi, ezért ő csak edz.

De aligha kell sokat várni az első (pontosabban a sokadik) mérkőzésére Fradi-mezben.