Csak a fák, a fák hiányoznak végtelenül…

A végtelenbe vesző morénataraj egyszerre csak enged közeledésünknek: megérkeztünk. Az egyik kőhalmon két hatalmas, éjfekete holló terpeszkedik.

Nem Corvin Mátyás híres címere jut az ember eszébe, inkább a középkori emblémák vagy Edgar Allen Poe. Aztán pedig rögtön George Mallory márványfehér háta villan át elmémen. A több mint 80 éve a Mount Everest oldalában nyugvó Mallory holttestét annak felfedezése előtt 8000 méteres magasság felett is teljesen kivájták belülről ezek a madarak, a hatalmas gorakok.

Elmerengek az élettelen kőtenger fölött. Micsoda embertelen táj ez, s mi itt építjük majd föl alaptáborunkat, mely néhány nap múlva otthonunk lesz, igazi hajlék, menedék.

A párhuzam magától értetődő: valahogy úgy, ahogyan az élet benépesítette a földet, ahogyan az ember lakhatóvá tette a maga számára.

Lassan befutnak teherhordóink (mindegyik 25 kg felszerelést szállít az expedíciónknak). Először a közösségi sátrat állítjuk föl és a konyhát, majd a lakósátrakat. Másnap az árnyékszék is kiépül – utóbb kiderül, kissé veszélyes helyen, később majd át kell telepítenünk.

Lassan hozzászokik szervezetünk az 5000 méteres magassághoz, szinte valamennyien küzdünk azonban egészségügyi problémákkal: fejfájás, hasmenés, hányás, torokgyulladás.

A tomboló hőség után meg kell barátkoznunk a metsző hideggel. Emlékképek az otthoni nyárról, a mindig visszatérő kétségek: mintha lemaradhatna az ember valamiről...

Itt zuhog a hó, „karácsony” van, ünnepi hangulat, csak a fák, a fák hiányoznak végtelenül, s egyre jobban, ahogyan múlik az idő.

A hegy egyszerre csak megmutatkozik teljes, gigászi valójában, s fölpillanthatunk oly távoli csúcsára. Oly hihetetlen, hogy néhány hét múlva talán odaföntről pillantunk le e helyre.

Egyre csak egy versike táncol fülemben, valahogy így:

• "Hiába kérded, hiába mondom,
• Hiába mondom, nem hiszed,
• Hogy hegy lábánál porban játszom,
• Mégis a csúcsra jelt teszek."

Odakinn kavarja a szél a havat. Holnap (hétfőn – a szerk.) útnak indulunk – ha minden igaz.