Rossz ez a taktika!

nosza, nevezzünk ki fölé egy szakmai stábot. Mit mondana erre?nosza, nevezzünk ki fölé egy szakmai stábot. Mit mondana erre?

Hogy mit mondanék? Ugyanazt, amit egyszer hasonló helyzetben nyilatkoztam: jöjjön a segítség, örömmel elfogadom! válaszolta Mészöly Kálmán. – Hát nem emlékszik, hogy én is voltam hasonló helyzetben? Pörgesse csak vissza az éveket, 1980. július 1-jén neveztek ki kapitánynak, 39 esztendős voltam, és ahogy ön is mondta az imént, Szepesi György irányította a labdarúgó-szövetséget. És mit mondott nekem akkor!? Nézd, Kálmán, megbízunk benned, de fogadd el Baróti Lajos, Illovszky Rudolf, Lakat Károly vagy épp Keszthelyi Mihály tanácsát. Ugyanazt átéltem, amit most Várhidi Péter, és őszintén mondom, nem értem, mi ez a felzúdulás, mi ez a sok negatív kritika a szakmai stábbal kapcsolatban.

Aligha lehet összehasonlítani az ön kapitánykodását a mostani helyzettel.

Akkoriban még nagyon is élt a magyar futball, hetvennyolcban ott voltunk az argentínai vébén, méghozzá bombaerős csapattal. S azokban az években remek futballisták kergették a labdát a magyar pályákon. Most viszont...

Abban igaza van, hogy más volt a helyzet, de ne felejtse el, amikor elkészült a nyolcvankettes spanyolországi világbajnokság selejtezőcsoportjának a beosztása, mi nagyon kevés esélyt kaptunk Anglia, Románia, Svájc és Norvégia mellett. Ehhez képest majdhogynem diadalmenetben jutottunk el Spanyolországba, és bevallom, rengeteg segítséget kaptam Barótitól, Illovszkytól, Lakattól, Keszthelyitől, s a többi tapasztaltabb szakembertől. Ugyanez a helyzet most Várhidi Péterrel: mi, öregek csak segíteni akarunk. Felfoghatatlan számomra, hogy ebbe miért lehet belekötni. Mert hallottam már megannyi kritikát újságíróktól, ilyen-olyan kinevezett szakértőktől.

A feszültség érthető. Eredmény nincs, a jövőkép eltűnt, a Magyar Labdarúgószövetség álmegoldásokkal igyekszik túlélni a válságot.

Alighanem ezért is kaptak hidegetmeleget a különböző fórumokon a szakmai stáb kinevezése miatt.

Elképesztő rosszindulat uralkodik a magyar futballban. Még egyszer kérdem, kit bánt, hogy én túl a hatvanon is segíteni akarok. Várhidi Péter tehetséges edző, és csak hasznára válhat, hogy tapasztalt szakemberek segítik a munkáját.

Hogyan kell elképzelni ezt az úgynevezett csapatmunkát?

Jön mondjuk az augusztusi olasz meccs, és három nappal a találkozó előtt rögtönzött értekezletet tartanak, amelyen Bicskei Bertalan, Dunai Antal és Mészöly Kálmán mondja el véleményét az itáliai csapatról…

Valahogy így lesz majd. Amikor összejön a válogatott keret, mi találkozunk a kapitánnyal, és elmondjuk a magunkét. Nem győzöm hangsúlyozni, a felelősség az övé. Mi csak tanácsokkal látjuk el.

Úgy gondolja, Várhidi Péter a legjobb megoldás a szövetségi kapitányi posztra?

Az idő eldönti. A kapitány mindenesetre jól kezdett a kanadaiak legyőzésével, de később nem úgy alakultak a dolgok, ahogy vártuk. A beígért fiatalítás sem folytatódott, a legutóbbi, norvégok elleni meccsen már huszonnégy év fölött volt az átlagéletkor. Azt sem titkolom, nem értek egyet a kapitány taktikai elképzeléseivel. Néztem szegény Priskin Tamást a norvégok ellen, és sajnáltam, hogy egyedül kell harcolnia a remek felépítésű védőkkel. Ki merem jelenteni, hogy nekünk, magyaroknak még mindig a 4–4–2–es szisztéma fekszik, elöl minimum két csatárt kell szerepeltetni. Egyébként azt a hórihorgas norvég csatárt, John Carew-t én úgy hátba rúgtam volna a meccs elején, hogy csak úgy nyekkent volna. De ezt most hagyjuk.

Mondja csak bátran, kik azok a labdarúgók, akiket javasol majd a kapitánynak.

Nálam a debreceni Dzsudzsák Balázs nem öt percet játszana, az hétszentség. Aztán ott van Halmosi Péter, akinek az apjával annak idején együtt futballoztam a válogatottban, nálam ő is alapember. Aztán említhetném a brazil Leandrót, technikás labdarúgó, hasznára lenne a csapatnak. Vagy mondjuk a Vasasból a roppant tehetséges Lázok Jánost, és nálam Fülöp Marci védett volna.

Ha Halmosi Pétert játszatja, hova tenné Huszti Szabolcsot?

Róla most nem szeretnék sokat beszélni, legyen elég annyi, hogy nagyon csúnyán viselkedett. Még cipőt sem hozott magával a válogatott edzőtáborába, gyanítom, eszébe sem jutott, hogy játszhatna. Ha én vagyok a kapitány, úgy, de úgy kiosztom, hogy egy életre megemlegeti.

Nem gondolja, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetség vezetősége hibát hibára halmoz? Olyan, nemzetközileg is elismert szakembereket távolít el posztjukról, akikre igenis szükség lenne?

Ezzel nem értek egyet! Ott van például Mezey György. Őt aztán senki sem bántotta, nem hívta viszsza, nem szorította háttérbe, mégis megsértődött, és panaszkodik. Miért nem inkább arról beszél, hogy mi volt nyolcvanhatban a szovjetek elleni null hatos meccsen? Olvasom, hogy Lothar Matthäust is visszavárják a szurkolók. Hát jöjjön, segítsen, ahogy tud, én nem vagyok ellene, meg kell találni a helyét neki is – de előbb szerezze meg az edzői papírokat.

Miért jó önnek, hogy megint reflektorfénybe került?

Nem én ajánlkoztam, kértek, hogy segítsek. Szívesen teszem, s megint csak egy régi meccsel tudom ezt érzékeltetni. Amikor a nyolcvankettes vébén tíz egyre nyertünk Salvador ellen, és én a következő mérkőzésen hét védőt szerepeltettem az argentinok ellen, senki sem mondta: Kálmán, ne csináld már. Hát ezért kell most odaállnunk Várhidi Péter és a válságban lévő magyar futball mellé.