A gólvágó hazatért

Miután szerda este Oslóban némi norvég örömünneppel kísérve, amúgy csendben, indulatok nélkül véget ért a futballszezon, viszonylag eseménytelen hónapok elé nézünk. A június és a július a strandolás mellett arra is jó lesz, hogy az ember feldolgozza magában az elmúlt idény történéseit. Különösebb meglepetés persze senkit sem ért, kupacsapataink idő előtt a világ szégyenétől kísérve búcsúztak, válogatottunk pedig immár könnyed edzőpartnernek minősül.

Nem a braziloknak vagy az angoloknak – európai középcsapatoknak.

Nincs ebben semmi különös, a lejtőn évek, most már évtizedek óta nincs megállás. Kapitányok, balszélsők, MLSZ-elnökök váltogatják egymást, de a csődhelyzet hű társként velünk marad. S persze változik az ideológia is: volt olyan kapitány, aki világbajnoki részvételt ígért, a másik visszafogott optimizmussal beszélt, a harmadik pedig egyfolytában a jövőt emlegeti.

Csak csapat és futball nincs.

De nyugodtak lehetünk, ahogy jön az ősz, szóban már javul a helyzet, a remek alapozás, az edzők által kifogástalannak ítélt felkészülés remek szezont ígér majd. Főként, ha beindul az átigazolási idény. Lesz itt jövés-menés, külföldre készülő hazai sztárokkal és a határon túlról hazamenekülő egykori kedvencekkel. Ott van például Márkus Tibor.

Szerény, szimpatikus, gólerős csatár. Két éve majdnem ő lett itthon a gólkirály, s úgy igazolt Ciprusra Tatabányáról, mint annak idején Dzurják Csöpi: megváltóként fogadták. Aztán a történet magyarosra fordult, az Apollon Limassolban valamiért kevés lehetőséget kapott, a nálunk ismeretlen Digeniszben viszont már szerephez jutott. Olykor középpályásként, de ez mindegy. Most pedig hazakészül, s több magyar klub is tárt karokkal várja.

Így van ez rendjén.

Márkus Tibor minimum tizenhárom gólt ígérhet bátran a hazai pontvadászatban. Kétségünk ne legyen, a ciprusi mellőzöttség után itthon a legjobb támadóvá válhat.

Itthon egymás közt még mindig jók vagyunk.

Ahogy Nyilasi Tibor mondta egyszer: csak a határokat kellene lezárni...