Megilletődött sikerember

Én ilyen vagyok. Nem tudok megváltozni. Valóban, talán jobban megilletődtem, mint a gyermekeim. Pedig hozzám hasonlóan ők sem szoktak hozzá az ilyesmihez – mondta Pór Péter egy nappal a Körmend elleni 89–54-es sikert követően, amely csapata számára a bajnoki címet jelentette.

A meccsek után is azonnal lelép a színről, nem hagyja, hogy sokáig ünnepeljék…

Óriási feszültség van bennem, amit azonnal le kell valahogyan vezetnem. Lehet, hogy nem jó szokás, de egy cigaretta a lefújás után nagyon sokat segít.

Azt mennyire emésztette meg, hogy szombattól bajnokcsapat edzőjének vallhatja magát?

El kell telnie jó néhány napnak, hogy letisztuljon bennem, mit vittünk véghez.

A szolnoki drukkerek finoman fogalmazva is lokálpatriótának tekinthetők, nekik sokat jelent, hogy maguk közül való vezette diadalra a csapatot.

Biztosan ennek is van jelentősége. Én tényleg itt értem el mindent. Hetedikes koromban itt kezdtem kosárlabdázni, amikor 1991-ben bajnok lett az Olaj, ott szurkoltam a lelátón, később itt kezdtem edzősködni a sportiskolában, és jutottam el az ifiktől a juniorokon át a felnőttekig. Ez tényleg fontos. De igazából az a lényeg, hogy aranyérmes és kupagyőztes lett az együttes.

Az azért szembetűnő, hogy a régi bajnokcsapatból a jelenlegi ügyvezető Tóth Zoltán fia, Viktor és a legendás edző, Rezák László gyermeke, Tamás a szombati meccsen pontokkal járult hozzá a pályán, hogy folytatódjon a szolnoki sikertörténet.

Ez valahogy úgy van, hogy a kosarasok gyermekei sok időt töltenek a csarnokban, előbbutóbb biztos elkezdenek játszani. Aztán nem lehet más a cél, mint hogy bekerüljenek a nagycsapatba. Tóth Zoltán kisebbik fia is játszik már, nagyon ügyes. Kosaraznak Berkics László gyerekei is.

A szombati meccs előtt azt mondta, amennyire lehetséges, megpróbálja függetleníteni játékosait a felfokozott várakozásoktól. Mennyire segítette ezt, hogy az 1991-es bajnokcsapat tagjai felsorakoztak mellettük a bemutatásnál?

Nagyon feldobta őket. Ezzel együtt betartották a taktikai utasításokat, nem akarták azonnal eldönteni a mérkőzést, kivárták a megfelelő alkalmat, és akkor csaptak le az ellenfélre.

Vernard Hollins az éremátadáskor szinte ékes magyarsággal üvöltötte a mikrofonba: „Ez Szolnok!”

Hollinstól kezdve Thomas Kelleyn át Andrius Jurkunasig valamennyi légiósom elámult azon a szereteten, azon a miliőn, a csapat körüli hangulaton, amely Szolnokon jellemzi a kosárlabdát. Lépten-nyomon megállítják őket az utcán, és nemcsak most, amikor bajnokok lettünk. Egy kicsit szolnokivá vált mindegyikük.

Gondolom, a következő napokban sok ünnepelnivalójuk lesz. Mikor jut ideje egy kis kikapcsolódásra?

Hiszen július kilencedikén már a válogatott másodedzőjeként kell helytállnia.

Ha vége az iskolának, beülünk a feleségemmel az autóba, és elmegyünk valahová kettesben nyaralni. Ennyi jár nekünk. Aztán tíz nap a gyerekekkel Tunéziában, addigra talán felfogom, mit is jelent a szolnoki bajnokcsapat edzőjének lenni.