Nálunk nem változik semmi!…

Elátkozott nap és hónap. 1986. június 2-án – huszonegy éve – 6–0-ra kaptunk ki a szovjet válogatottól a mexikói világbajnokságon, amit felidézni is borzalmas… A júniussal pedig az nagy probléma, hogy a magyar válogatott az év ezen hónapjában csak elvétve nyert, vagy játszott döntetlent tétmérkőzésen.

Várhidi Péter együttesére várt volna, hogy megtörje ezt az átkot. A szövetségi kapitány Krétán pontosan ugyanazt a csapatot küldte pályára, amelyik tavasszal a Megyeri úton legyőzte Moldovát, de az gyorsan kiderült, hogy ez a meccs azért más kategóriát képvisel.

S habár a házigazdának volt egy nagy megingása, a hiba helyre is rázta a csapatot. Olykor gyötrelem volt nézni, hogy milyen lassúak a magyar védők a labdát általában egyérintéssel megjátszó, az ellenféltől robbanékonyan ellépő görög támadók mellett. Ráadásul a hazaiak góljai arra is rávilágítottak, hogy rossz hadrendet választott a kapitány. Hogy miért? Mert roszszul váltottak egymással a játékosok, távol helyezkedtek egymástól és a labdát birtokló ellenféltől: az első találatnál három magyar játékos nézte tétován az eseményeket, a másodiknál pedig éppen Hajnal Tamásnak kellett Jorgosz Szeitaridisszal versenyt futnia, akinek a szervezés, nem pedig a szélső védekezés volt a feladata.

A hátvédsort amúgy sem volna könnyű dicsérni: a statikus, nehézkes, lassú játékosokat szinte minden alkalommal átjátszották a görögök, túl sokszor került az itt játszók mögé a labda. Érthető volt, hogy a szünet előtt Várhidi Péter lehívta a pályáról Bodor Boldizsárt, aki egyáltalán nem érezte a játék ritmusát, ráadásul mindkét gólban benne volt, de a kapitány ezzel a húzásával azt is elismerte, hogy rosszul döntött, amikor a négy védő előtt három középpályást játszatott... Az más kérdés, hogy a védekezésbe való visszazáráskor kidomborodtak a taktikai képzettség hiányosságai.

Amíg a görögök könnyedén futballoztak, a magyar csapat játéka nem labdarúgásra, hanem valamifél sajátos erőlködésre hasonlított: voltak bátortalan akciók, amelyeket a hazai védők könnyűszerrel hatástalanítottak. A középpályán nem tudtak érvényesülni Tóth Balázsék, nagyon sok volt az eladott labda, ráadásul a párharcokat is rendre a görög játékosok nyerték meg. Miközben Angelosz Baszinaszék trükköztek, sprinteltek, (többnyire) pontosan passzoltak, a magyaroknak sokszor az is gondot okozott, hogy a társukhoz továbbítsák a labdát, már-már sírnivalóan sok volt a hiba a játékban.

S ha már győzelemben nem is reménykedhettünk, azt azért elvárta volna az ember, hogy a csapa legalább egynél több gólhelyzetet kialakít (igazit egyet sem sikerült…). Mondhatnánk, elátkozott hónap a magyar válogatott életében a június, azonban ez pillekönnyű kifogás lenne, ugyanis a helyzet az, hogy csúnya átverés történik, mert az újkori válogatott vezetői azt ígérték: a megfiatalított, totálisan átalakított nemzeti csapat játékosai ha kikapnak, úgy fejezik be a meccset, hogy úgy kell lehúzni őket a pályáról, annyira kihajtják magukat.

Nos, mi ilyen játékost nem fedeztünk fel a Pankritio Stadionban, úgyhogy azt kell mondanunk: Uraim, itt semmi nem változott!