A második olajfolt

A felvezetés a Bajnokok Ligája döntőt idézte: jegy egy darab sem maradt a kasszában, a körmendi dalárda már egy órával a feldobás előtt hangpróbát tartott (ha nem tudnánk, miről van szó, azt hihetnénk, kisebb földrengés rázza meg NyugatMagyarország ezen részét), a szolnoki különítmény befutása után pedig kezdődhetett az össznépi ünneplés: a „Mi leszünk a bajnokok!” a sláger. Ez persze csupán félig igaz, hiszen a kiírás értelmében csak az egyik csapat teljesítménye jutalmazható arannyal – a kérdés az, hogy az 1–0-s előnyt élvező Olaj egy lépéssel közelebb kerül-e az elsőséghez, vagy az MTE megint kirukkol egy Rodolfó-szerű varázslattal, és akkor máris 1–1. Nem mindegy...

Ha azt vesszük, hogy 2004 februárja óta a Körmend képtelen volt legyőzni a Szolnokot, nyilvánvalónak tűnt, kisebbfajta csoda szükségeltetik a hazai sikerhez. Ehhez képest az első negyed végén 22–13 állt az eredményjelzőn... A találkozó úgy indult, hogy Ferencz Csaba kis híján Szombathelyről vágott be egy triplát, majd Vavra Péter és Mujanovics Samir parádéjával folytatódott az ütközet. A center és az erőcsatár mintha csak egy vurstli dobóversenyébe nevezett volna be, olyan lazán szórta a kosarakat – előbbi tíz, utóbbi kilenc pontot termelt tíz perc alatt. A röpke szusszanásra szánt kétperces pihenőben már a BL-finálét is felülmúlta a hangulat.

Meglehet, ilyen légkörben szeret igazán játszani Thomas Kelley, a Tisza-partiak amerikaija, ugyanis kezébe vette az irányítást a második szakaszban, és zsinórban tíz pontot szerezve nem kis részt vállalt abból, hogy a nagyszünetre 33–33-ra feljött az Olaj.

Aztán meg egyenesen feltört! A harmadik felvonást 7–0-s sorozattal kezdte, a periódus akár a meccs fordulópontját is jelenthette volna – ha nem a Körmend az ellenfél. Csakhogy a piros-feketéket (mármint a vasiakat) nem lehet egykönynyen padlóra küldeni, a három klasszisukat is nélkülöző házigazdák úgy kapaszkodtak fel, mint Pókember a falon, és a negyedik negyed közepén mindössze egyetlen kosár hiányzott ahhoz, hogy utolérjék riválisukat. A 49–51-es állásnál a csarnokban uralkodó atmoszférát nem is ecsetelnénk hosszabban, maradjunk anynyiban, néhányan alighanem a fül-orr-gégészeten kezdték a szerdát, enyhe halláskárosodás miatt. Csak azért nem szakadtak be a dobhártyák, mert az egyenlítés végül elmaradt. Elmaradt, mert a látogatók rendkívül okosan játszották végig az utolsó perceket, Pór Péter együttesében mindig akadt valaki, aki pontosan célzott. Tegyük hozzá, a Körmendnek így is lett volna lehetősége a felzárkózásra, azonban ami „ott” összejött, „itt” nem: a dobások éppen akkor nem sikerültek, amikor talán a legjobban kellettek volna.

Az egyik fél harmadik győzelméig tartó sorozat második összecsapását lezáró Vavrazsákolást így is felállva nézte végig a publikum, a hazai fanatikusok a rendkívül tisztes helytállásnak, a vendégek a második diadalnak örülhettek. A végén már csak annyit rögzíthettünk, hogy 65–60-ra nyert a Szolnok (a látottak alapján megérdemelten), így már csak egy győzelemre van attól, hogy kiérdemelje a Magyarország legjobb férfi kosárlabdacsapata címet.