Tovaszálltak az álmaink

Mr. McArthur és Mr. O’Leary kétpercenként hívta egymást mobiltelefonon. A két nyugdíjazás előtt álló, joviális ír buszsofőrnek tudniillik fogalma sem volt arról, merre van a Belfield Park, pedig nekik jutott a feladat, hogy a szerdai találkozó helyszínére szállítsák a bolgár és a magyar csapatot. Térültek, fordultak, visszakanyarodtak, tolattak, és persze telefonálgattak. Alaposan leizzadtak, mire végül nagy nehézségek és kerülők árán rábukkantak a Dublin egyetemi városrészében fekvő pályára. Eközben persze a hangulat egyre feszültebb lett az U19-es magyar válogatottat szállító buszon, ami érthető volt, lévén rendkívül fontos mérkőzés várt a játékosokra. Volt, aki még a hangját is felemelte, így aztán meglehetősen feszült légkörben szállt le a magyar küldöttség a járműről.

Az érkezést követően ráadásul újabb kellemetlenség borzolta a kedélyeket. A két csapat játékosai a szokásoknak megfelelően besétáltak a pályára, hogy kissé megszokják, megismerjék a gyepet, de ebben nem volt köszönet… Nem túlzás, 40-50 centis szintkülönbségek voltak a játéktéren, ami jókora megrökönyödést okozott. Ha például valaki a tizenegyespont környékéről gyengén kapura akart gurítani, számolnia kellett azzal, hogy a labda nemhogy nem jut el a gólvonalig, de szó szerint visszagurul.

A kínos kalanddal induló bolgárok elleni találkozó aztán hasonlóan kezdődött, mint az első csoportmeccs. A magyar együttes nem igazán találta a játék ritmusát, sok volt a pontatlanság, és gyenge volt a támadójáték. Ráadásul kissé meglepte a mieinket az ellenfél keménysége: a bolgár játékosok igencsak határozottan mentek bele a párharcokba – sajnos szigorú belépő miatt Pintér Ádámot már az első félidőben le kellett cserélni.

A szünet után bátrabb volt Várhidi Péter csapata, mégis egy védelmi megingás után Bulgária szerzett vezetést. Meglepő módon azonban a magyar válogatott éppen ezután kapott erőre, hiszen alig öt perc elteltével sikerült egyenlítenie, és nem sokkal később a vezetést is átvehette volna. Ahogy azonban a mérkőzés közeledett a vége felé, egyre jobban lehetett érezni, hogy a magyar játékosok zöme elfáradt. Bebizonyosodott (ezúttal is), az NB I-es találkozók irama nem alkalmas arra, hogy hozzászoktassa játékosainkat a nagyobb igénybevételhez. Merthogy – ez a szomorú igazság – nemzetközi utánpótlás-válogatott meccsen is nagyobb az iram, mint egy átlagos magyar bajnokin... Az egy pont természetesen egyik csapatnak sem volt jó. A lefújás után a magyar játékosok rendkívül csalódottak voltak, néhányan a könnyeikkel küszködtek, látszott, a fiatal labdarúgókat megviselte, hogy nem sikerült a bravúr. Bár matematikai esélye még maradt válogatottunknak a továbbjutásra, de nagyon halovány a remény...

Az igazság azonban az, hogy az írországi két meccs alapján a helyünkön vagyunk: a németek és a bolgárok ellen nem volt ember, aki kiemelkedett volna a mezőnyből, és a két meccsen szerzett egyetlen találattal ugyancsak merészség a továbbjutásban reménykedni.

(Miután a Németország–Írország mérkőzés lapzártánk után ért véget, a csoport állását holnapi számunkban közöljük).