Isten óvja José Mourinhót!

Szomorúan jelentem: a Chelsea fanatikusai számára a vasárnapi ebéd sem szent. Tudniillik három órával az Everton vendégjátéka előtt, amikor a Big Ben delet jelzett, már több ezren lepték el a Stamford Bridge környékét. Céltalan bóklászásról persze szó sem volt, láthatólag mindenki tudta, hol a helye. Mármint a törzshelye. A kocsmák előtt már ekkor hosszú sorok kígyóztak – nem úgy a lakóházak között megbújó (a pontos cím ismerete híján is megtalálható) stadion pénztárainál: a kasszások erre a napra szabadnapot kaptak, hiszen az összes belépő elővételben gazdára talált. Fájdalom, ez csupán a Nemzeti Sportban érdemel említést, az angol lapokban szót sem vesztegetnek a természetes dolgokra...

Szintúgy nem meglepő, hogy a hét utolsó napján (is) esett az eső Londonban, a rosszmájúak (a sörfogyasztást alapul véve van belőlük errefelé szép számmal) szerint mindez Sir Alex Fergusonnak köszönhető. A bajnok Manchester United menedzsere ugyanis azt kívánta: szakadjon a kékekre az ég... A heves zápor lezúdulása előtt sokan a West Stand, azaz a nyugati lelátórész sarkában lévő ajándékboltba menekültek, amelyet – kétség sem férhet hozzá – tűző napsütésben is felkerestek volna a hívek. A kétszintes, meccsnapokon zsúfolt üzletről mindössze annyit, hogy kínálata vetekszik az otthoni hipermarketekével, a termékek minősége nyilván jobb. Amire egy Chelseadrukker vágyik, az kapható (a klub címerével ellátott Monopoly társasjáték mottója az is lehetne: légy te is Roman Abramovics!). Ha nem is válogathatnak, a riválisok szurkolói is elkölthetnek néhány fontot: állítólag a Chelsea-logós lábtörlők iránt is nagy a kereslet... Az újabb telt házat még mindig nem a tribünön, hanem a házon belüli két VIP-étterem egyikében könyveljük el. Kisebb-nagyobb támogatók, az egyesület korábbi játékosai, valamint a meghívott vendégek költik itt el az ebédjüket, a jól átsütött steak legyűrése után senkinek sem jut eszébe elkérni a panaszkönyvet. A felszolgálóállományt látva azon már inkább eltöpreng az ember, hogy a Chelsea konyhájában vagy öltözőjében találni-e több légióst, de ha valahol, hát Angliában ezen nem szabad csodálkozni.

Azon sem, hogy a Stamford Bridge népe nem szereti José Murinhót – hanem egyenesen rajong érte. A szigetország himnuszában ugyebár arra kérik Istent, óvja meg a királynőt, a Chelsea-ében pedig arra, hogy őrködjön a portugál menedzser felett. Egyes-egyedül Abramovicsnál nem vezeti a népszerűségi listát az egylettel 2010-ig szerződésben álló tréner, azonban aggódnia nem kell: az orosz tulajdonos közelmúltbeli költséges válása után aligha kockáztat meg még egyet...

Az évente 5.2 millió fontot (1.8 milliárd fointot) kereső Mourinho ezúttal egy ezüsttel is gazdagodott: a találkozón kívül a bajnokság végét is jelző hármas sípszót követően vette át a csapat a második helyezésért járó éremkollekciót. Az azt megelőző kilencven percről annyit, hogy feledhető első félidő után (mi is történt...?) az UEFA-kupa-szereplést érő pozícióért küzdő Everton vezetést szerzett, de mire a liverpooli szurkolók kitombolták magukat, Didier Drogba egyenlített. Lehetőség aztán mindkét kapu előtt adódott, ám az eredmény már nem változott. Még úgy sem, hogy James McFadden a 85. percben betalált a házigazdák kapujába, csakhogy Mark Halsey játékvezető szerint lesről, így maradt az 1–1. Kell-e mondani, hogy McFadden más véleményen volt, alaposan megfeddte a bírót, de ez már nem osztott, nem szorzott. A Chelsea sorozatban 63. hazai bajnokiján nem talált legyőzőre, s ezzel beállította az Anfield Roadon 1978 és 1981 között veretlen Liverpool csúcsát – az augusztusban induló új szezonban bizonyára meg is dönti. José Mourinhót viszont alighanem képtelenség lesz felülmúlni: a sikeres szériát a Portóból magával hozó mester immár kilencvennyolcnál jár ebben a kategóriában. Talán ennek is betudható, hogy játékosai tartják a három lépés távolságot: a mérkőzés utáni fiesztát záró tiszteletkör során jókora lemaradással követték a jelek szerint utolérhetetlen Mourinhót.