Értékes hungarikumok

Rendkívül súlyos hiba lenne a cardiffi döntést „ráhúzni” az egész magyar sportra – mindamellett alkalmas arra, hogy állapotfelmérést, diagnózist készítsünk a jelenlegi helyzetről. A terápia meghatározásakor azonban mindent el kell követnünk a még meglévő értékes hagyományaink megőrzése érdekében.

Csak a futballistáknak szólt a cardiffi üzenet

A futball állam az államban, és a magyar futballállam állapotai sajnos kifejezetten siralmasak. Hadd idézzek egy statisztikát: a futball történetében összesen tizenegy nemzetnek adatott meg, hogy világbajnoki döntőt vívjon. Elődöntőben szerepeltek többen is, de fináléban csak azok az országok, amelyek futballkultúrája igen magas színvonalat képvisel(t). A tizenegy nemzetből tizenkettő a németországi világbajnokság előtt az első huszonötben szerepelt a FIFA-világranglistán, egyedül Magyarország szerénykedett a 75. hely környékén. Mindenki képes volt tartani magát az ősök által állított nívóhoz, mégpedig folyamatosan – egyedül a magyar labdarúgás képviselői nem. Cardiff üzenete nekik szól, nem a magyar sport egészének, mert itt azok a sportágak, amelyek régen is a világelithez tartoztak, szinte kivétel nélkül ma is képesek újra és újra világklasszisokat felnevelni. Az olimpiai bajnoki címek, érmek évtizedes tudás és tapasztalat gyümölcsei – e tudás és tapasztalat felhalmozásának fázisait az úgynevezett látványsportok indítványozott felzárkóztatása során sem lehet kihagyni. Vágyhatunk arra, hogy legyenek Európa-, netán világszerte híres sztárjaink, de ők nem teremtődnek meg egyik pillanatról a másikra. (Kitűzhető, hogy labdarúgásban, kosárlabdában, jégkorongban és röplabdában utolérjük az európai élmezőnyt. Ám az „utol érés” folyamata azt feltételezi, hogy vagy az utolérni kívánt lassul, vagy mi gyorsulunk fel – jelenleg egyik sportágban sem ez a tendencia.) Egy sztárgyár beindítása és működtetése költséges vállalkozás, a dimenziókról legyen elég annyi, hogy a legutóbbi olimpiai egyeztetésen a kosárlabdázók új szövetségi kapitánya, Sztojan Ivkovics elmondta: a CSZKA Moszkva éves költségvetéséből a teljes magyar első osztály öt idényen át tudna üzemelni. Amivel nem azt akarom üzenni, hogy nem is érdemes belefogni – csupán azt: a látványsportok fejlesztésének oltárán nem szabad feláldozni hagyományos sportágainkat. Ha most el is kezdjük fejleszteni a látványsportágakat, akkor is sok év telik majd el, amíg az első látványos eredmény megszületik – ha egyáltalán. És addig? Mindannyian tudjuk, ahhoz, hogy a fiatalok a sportpályákra menjenek, nem csupán létesítmények kellenek, példaképek is. Ha háttérbe toljuk a tradicionális sportágainkat, horribile dictu lemondunk az olimpiai bajnoki címekről, akkor fel kell tenni a kérdést: kik lesznek a fiatalok elé állítható példaképek a köztes időszakban?

A szocializmus bukott meg, a sportmodell nem

A Magyar Olimpiai Bizottság egyértelműen kiáll a tradicionális sportágak mellett. Van, akinek a szemében ez a bukottnak minősített szocialista sportmodellhez való ragaszkodást testesíti meg. Mi viszont azt mondjuk: Magyarországon csak a szocializmus bukott meg – a sportmodell nem. Azt tapasztalhatjuk, hogy az összes fejlett nyugati sportnagyhatalom átvette. Mert a szocialista sportmodell garantálta a világszínvonalú eredményeket, valamint azt is, hogy bárki, akinek sportolni támad kedve, megtalálja a kedvére való lehetőséget. Hogy mi hiányzik akkor? Elsősorban a pénz. Nem a rossz szerkezet, hanem az állami akarat hiánya az oka annak, hogy a magyar versenysport alulfinanszírozott. Az Európai Unióban 1.5–2 százalék a GDParányos sportfinanszírozás. Nálunk 0.5. A költségvetés körülbelül 1.2 százalékot szán a sportra – az NS kimutatásából ugyanakkor kiderül, hogy a sport ebből különböző adók formájában 0.9 százalékot viszszaad. Ami megmarad, abból kellene felvenni a versenyt az ezen összeg tízszereséből, esetenként százszorosából működő vetélytársakkal.

Azt mondják, nyisson az állam a látványsportok felé? Nos, megszűnt a sportminisztérium, ma már sporthivatal sincs, csupán szakállamtitkárság, ami a költségvetési számokkal együtt nem a sport irányába forduló kormányzatról árulkodik. És addig nehéz bármilyen változásban reménykedni, amíg szinte csak az állam nem vesz tudomást arról az egyébként kulcsfontosságú, a Nemzeti Sport által is idézett adatról, hogy minden sportra fordított egy dollár 3.2 dolláros megtakarítást jelent az egészségügyben. Van olyan, az egészségügyhöz köthető szervezet, amelynél prevenciós céllal pályázni lehet sportcélok megvalósítására? Mi nem tudunk ilyenről.

Ami a sportoló nemzet koncepcióját illeti, a MOB minden tőle telhetőt megtesz, hogy a megrekedt szekér végre újra nekilóduljon. Viszont idéznünk kell a sporthivatal volt elnökének tavalyi nyilatkozatát: az iskolai testnevelést még sosem nyomták el annyira az oktatásban, mint napjainkban. Minthogy a családokban – a szomorú kimutatások alapján – már nem divat a sportolás, marad az iskola mint a sportolásra nevelés helyszíne – csakhogy a jelenlegi trend szerint egyre több eszközt vesznek ki a testnevelő tanárok kezéből, így érdemi munkát aligha végezhetnek. Legutóbb az osztályzás szűnt meg az alsó tagozat első három osztályában: ezek után testnevelő legyen a talpán, aki rá bírja szorítani a tévéképernyők és a számítógép-monitorok elől érkező gyerekeket a mozgásra. Apropó, tévéképernyő. Óriási a felelőssége a médiának, különösen a legtöbbek által nézett kereskedelmi csatornáknak. Ám azt látjuk – hogy nem látunk semmit. Élő sportot, példaképül állítható klasszisokat egyet sem, csak teljesítmény nélkül magasra juttatott buboréksztárokat; nincsenek sporthírek, jóformán csak azt közvetítik élőben, amikor a doppingvétség miatt elítélt, aranyérmüktől megfosztott olimpikonjaink elindulnak Lausanne-ba fellebbezni. Újabban pedig az állam médiahatósága, az ORTT– Európában vélhetően egyedüliként – büntetést helyezett kilátásba a szponzorfalak előtt készített interjúkat sugárzó tévétársaságoknak – aligha állítható, hogy ez a látványsportok jövőbeni felívelését segíti elő.

A rossz brit döntés után – kárhelyreállítás Összegzésül annyit, Nagy-Britanniában egyszer már kivonult az állam a sportrendszerből – az eredmény az egy brit arannyal záruló atlantai olimpia után a sportminiszter bukása lett; azóta minden eddiginél többet áldoznak a versenysportra, de óriási pénzeket emészt fel az akkor okozott károk helyreállítása. A britnél sokkal sebezhetőbb gazdasággal a hátunk mögött beláthatatlan következményekkel járna a tradicionális sportágak „kezének” teljes elengedése. Az angol futball virágzik – de a krikettezők is rendre a sporthírek főszereplői, pedig a világot tekintve relatíve szűk kör, az egykori gyarmatbirodalom néhány nemzete űzi ezt a sportágat. Lehet, hogy a vízilabda nem tömegsport a földkerekségen – de ettől még nem szabad egy bukottnak mondott modell részének tekinteni; tradicionális, értéket hordozó magyar sport, amelyben sikeresek vagyunk. Akárcsak vívásban, birkózásban, kajak-kenuban és így tovább; és ezek sem lenézendő sportágak, ugyanolyan emberformáló értékeik vannak, mint bármelyik látványsportnak – abban pedig alighanem egyetértünk, hogy az eredményesség, a példaképek állítása mellett ez a sport egyik legfontosabb célja.

A téliszalámit és a tokajit sem szereti mindenki, ám a világon mindenki ismeri, elismeri – mert hungarikumok. A MOB ennek szellemében követ el mindent, hogy méltán világhíres hungarikumaink, a magyar sportolók sorsa ne forduljon még rosszabbra az előttünk álló időszakban.