A fundamentalista magyar sport

A Nemzetközi Olimpiai Bizott ság immáron négyévente felülvizsgálja a játékok műsorát, és valahányszor közeledik a revízió ideje, rendre félelem lesz úrrá néhány magyar sikersportágon: megéri-e az öttusa a londoni olimpiát? Melyik számot veszik le a vívóprogramból? Marad-e a vízilabda a műsorban? És a magyar sportdiplomaták beindulnak, tiltakoznak, lobbiznak – legutóbb tavaly, a szingapúri szavazás előtt eredményesen dolgoztak. Felvetődik ugyanakkor: nem kellene hasonló erőfeszítéseket tenni a magyar sport szerkezeti változásáért? Ma, a tévé és az internet korában kiderült, melyek azok a sportágak, amelyeket néznek vagy űznek. Ezek azok a sportágak, amelyekben mi – a szó szoros és átvitt értelmében – nem rúgunk labdába. De nem is becsüljük meg szerényebb eredményeinket. Például 2005-ben az Év csapataválasztáson a női vízilabdaválogatott második lett. Az együttes egyik kapusa egy évvel a világbajnoki cím megszerzése előtt kezdett el pólózni. Mi ez, ha nem értékzavar?

A világ nem tud rólunk, és nem is kíváncsi ránk

Ne áltassuk magunkat: 2008ban Pekingben – gyaníthatóan – nem lesz olyan úszónk, akinek a nevét a világ vezető hírügynökségeinek tudósításaiban olvashatjuk majd, akiről ír a Reuters, az AFP, az AP. A többieket talán említik az eredmények között – ha egyáltalán. És másnap hiába lapozgatjuk majd a Gazzetta dello Sportot, a L’Équipe-et, a Marcát, a Frankfurter Allgemeine Zeitungot, netán a Timest – kajak-kenusaink, öttusázóink, vívóink, vízilabdázóink diadalait aligha elemzik akár csak három sorban is.

Nagyon szép, hogy ha lapátot kell markolni, a legjobbak vagyunk – ha azonban a világ ban milliók által űzött profi sportokat nézzük, sehol sem tartunk. Ennek oka egyértelmű: a magába forduló, kizárólag a saját értékeit elismerő, ódon magyar sportszerkezet és a benne (belőle) élők fundamentalista szemlélete.

Persze nagy volt az öröm, amikor Balogh Gabi győzött az öttusa Eb-n, Kásás Tomi parádés gólt lőtt a vízilabda Világkupán, Janics Natasa pedig Kovács Katival párban tarolt a kajak-kenu Eb-n, vb-n. Volt öröm – egyszeri. Aztán a tévéket megint átkapcsoltuk a focira, a teniszre, a kosárlabdára, a jéghokira. Micsoda élmény lenne, ha a magyar fiatalok magyar csapatnak drukkolhatnának a pubokban a labdarúgó BL mérkőzésein, a kosárlabda Euroligában, a jéghokisok A-csoportos vb-jén! Ha Roger Federer aktuális ellenfele Wimbledonban – na jó, nem a döntőben – a nyolc között magyar teniszező lenne!

Milyen sportágban érték az elsőség?

Ez persze csak álom. A valóság az, hogy görcsösen kapaszkodunk a múltunkba, azért küzdünk, hogy megőrizzük helyünket az első tizenöt között az olimpiai pontversenyben olyan sportágak eredményeire alapozva, amelyekben világsikereket érünk el – igaz, ezekben a világ jóformán nem is versenyez, csupán hat-nyolc nemzet konkurál. Nem, a világért sem akarnám lekicsinyelni a mi hőseink tetteit, hiszen a maguk területén ugyanúgy megfeszülnek a sikerekért, mint a fent említett sportágak világsztárjai. Dénes Ferenc egykori sportállamtitkár látványsportágaknak nevezte ezeket. Én csupán sportágaknak hívnám, míg a magyar sikersportágakat – a szűk körű konkurencia és a csekély érdeklődés miatt lokális, helyi sportágaknak.

Csak éppen a torz értékrend mindent félresiklat. Mi az igazi érték? Az elsőség? Milyen sportágban? Magyarországon az állami jutalmazás során – és ami még szörnyűbb, az állami források elosztását meghatározó rendszerben is! – pontosan ugyanannyit ér egy sportlövő aranyérme, mint ha valaki a százméteres síkfutásban győzne. Ha kosárlabdázóink megnyernék az olimpiai aranyérmet, fejenként kevesebb pénzt kapnának, mint aki vívásban nyer!

Az emberek döntöttek: őket más érdekli

És ez a koncepció továbbra is megdönthetetlenül uralkodik, a média pedig mérlegelés nélkül szentesíti azt. Igaz, az emberek nem. Ők fociznak a grundon, megtöltik a teniszpályákat, a játszótereken pedig nem faágakkal párbajtőröznek a gyerekek, hanem kosaraznak. Sokan tudják, milyen sportágakat kell választani: azokat látják a tévében, a fiatalok azokban akarnak egyszer világsztárokká válni. Ne menjünk messzire, szomszédainknál erre minden esélyük meg is van. Horvátország megnyerte a tenisz Davis-kupát (és sajnos a vízilabda-világbajnokságot is), Szlovákia és Csehország világbajnok volt jégkorongban (utóbbi olimpián is győzött), az osztrákok uralják a sípályákat.

Pedig lehetne pénz, de másként és másra

a magyar sikereket, ugyanakkor egyértelmű: nem szabad hátrányos helyzetbe hozni azokat, akik a legnépszerűbb sportágakban próbálkoznak. A futballközeg sokat tett érte, hogy ma már minden kisgyereket igyekeznek lebeszélni róla, hogy focista legyen – és mégis, ma a világon talán legismertebb aktív sportolónk Gera Zoltán – horribile dictu – az angol másodosztályból. Itt tartunk. Hogy hol tartunk tíz vagy húsz év múlva, az a sportvezetőkön múlik. Akik állandóan azt mondogatják, nincs elég pénz. Pedig lehetne. Csak éppen a leggazdagabb multiknak nem éri meg igazán fajsúlyos összegekkel támogatni a mi magyaros sportágainkat, mert bár vannak sikereik, rendkívül szűk körben élvezhetik ki diadalukat. A többi, másutt rendkívül népszerű sportágnak pedig nálunk édeskevés a tekintélye ahhoz, hogy összekössék velük a nevüket. Így az államnak kell a zsebébe nyúlnia. Tudom, e dolgozat haragos indulatokat vált majd ki az érintettekből, sportvezetőkből, a „magyar sportágak” sportolóiból. Ám úgy gondolom, eljött a szembenézés, az egyenes beszéd ideje