A fundamentalista magyar sport

Kajak-kenu világbajnokság, Szeged: 12 aranyérem. Labdarúgó Eb-selejtezőn: Magyarország-Norvégia 1-4, és Málta is legyőzött minket. Micsoda hatalmas ellentét az eredmények között! Most akkor sportnemzet vagyunk, vagy sem? Attól függ, honnan nézzük.

Sikersportágaink bizonytalanságban
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság immáron négyévente felülvizsgálja a játékok műsorát, és valahányszor közeledik a revízió ideje, rendre félelem lesz úrrá néhány magyar sikersportágon: megéri-e az öttusa a londoni olimpiát? Melyik számot veszik le a vívóprogramból? Marad-e a vízilabda a műsorban? És a magyar sportdiplomaták beindulnak, tiltakoznak, lobbiznak – legutóbb tavaly, a szingapúri szavazás előtt eredményesen dolgoztak.
Felvetődik ugyanakkor: nem kellene hasonló erőfeszítéseket tenni a magyar sport szerkezeti változásáért? Ránézésre könnyebb feladatnak tűnik, mert nem a külföldieket kellene meggyőzni, hanem honfitársainkat. Mégis, nem kizárt, hogy ez volna sokkal nehezebb, holott meg kellene tanulni helyükön kezelni a legnépszerűbb sportágakat. És az úgynevezett magyar sikerágazatokat is.


A világ nem tud rólunk
Ne áltassuk magunkat: 2008-ban, Pekingben – gyaníthatóan – nem lesz olyan úszónk, akinek a nevét a világ vezető hírügynökségeinek tudósításaiban olvasni fogjuk, akiről írni fog a Reuters, az AFP, az AP. A többieket talán említik az eredmények között – ha egyáltalán. És másnap hiába lapozgatjuk majd a Gazzetta dello Sportot, a L’Équipe-et, a Marcát, a Frankfurter Allgemeine Zeitungot, netán a Timest – kajak-kenusaink, öttusázóink, vívóink, vízilabdázóink diadalait aligha elemzik akár csak három sorban is.
Nagyon szép, hogy ha lapátot kell markolni, akkor a legjobbak vagyunk – ha azonban a világban milliók által űzött profi sportokat nézzük, azokban sehol sem tartunk. Ennek oka egyértelmű: a magába forduló, kizárólag a saját értékeit elismerő ódon magyar sportszerkezet és a benne (belőle) élők fundamentalista szemlélete.
Persze, nagy volt az öröm, amikor Balogh Gabi győzött az öttusa Eb-n, Kásás Tomi parádés gólt lőtt a vízilabda Világkupán, Janics Natasa pedig Kovács Katival párban tarolt a kajak-kenu Eb-n. Volt öröm – egyszeri. Aztán a tévéket megint átkapcsoltuk a focira, a teniszre, a kosárlabdára, a jéghokira. Micsoda élmény volna, ha a magyar fiatalok magyar csapatnak drukkolhatnának a pubokban a labdarúgó BL mérkőzésein, a kosárlabda Euroligában, a jéghokisok A-csoportos vb-jén! Ha Roger Federer aktuális ellenfele Wimbledonban – na jó, nem a döntőben – a nyolc között egy magyar teniszező volna!


Milyen sportágban érték az elsőség?
Ez persze csak álom. A valóság az, hogy görcsösen kapaszkodunk a múltunkba, azért küzdünk, hogy megőrizzük a helyünket az első tizenöt között az olimpiai pontversenyben olyan sportágak eredményeire alapozva, amelyekben világsikereket érünk el – igaz, ezekben a világ jóformán nem is versenyez, csupán hat-nyolc nemzet konkurál.
Nem, a világért sem akarnám lekicsinyelni a mi hőseink tetteit, hiszen a maguk területén ugyanúgy megfeszülnek a sikerekért, mint a fent említett sportágak világsztárjai. Dénes Ferenc egykori sportállamtitkár látványsportágaknak nevezte ezeket. Én csupán sportágaknak hívnám, míg a magyar sikersportágakat – a szűk körű konkurencia és a csekély érdeklődés miatt lokális, helyi sportágaknak.
Csak éppen a torz értékrend mindent félresiklat. Mi az igazi érték? Az elsőség? Milyen sportágban? Magyarországon az állami jutalmazás során – és ami még szörnyűbb, az állami források elosztását meghatározó rendszerben is! – pontosan ugyanannyit ér egy sportlövő aranyérme, mint ha valaki a százméteres síkfutásban győzne. Ha kosárlabdázóink megnyernék az olimpiai aranyérmet, fejenként kevesebb pénzt kapnának, mint aki vívásban nyer!


Az embereket más érdekli
És ez a koncepció továbbra is megdönthetetlenül uralkodik, a média pedig mérlegelés nélkül szentesíti azt. Igaz, az emberek nem. Ők fociznak a grundon, megtöltik a teniszpályákat, a játszótereken pedig nem faágakkal párbajtőröznek a gyerekek, hanem kosaraznak. Sokan tudják, milyen sportágakat kell választani: azokat látják a tévében, a fiatalok azokban akarnak egyszer világsztárokká válni. Ne menjünk messzire, szomszédainknál erre minden esélyük meg is van. Horvátország megnyerte a tenisz Davis-kupát (és sajnos a vízilabda-világbajnokságot is), Szlovákia és Csehország világbajnok volt jégkorongban (utóbbi olimpián is győzött), az osztrákok uralják a sípályákat.


Pedig lehetne pénz…
Természetesen nem kívánom sárba tiporni a magyar sikereket, ugyanakkor egyértelmű: nem szabad hátrányos helyzetbe hozni azokat, akik a legnépszerűbb sportágakban próbálkoznak. A futballközeg sokat tett érte, hogy ma már minden kisgyereket igyekeznek lebeszélni róla, hogy focista legyen – és mégis, ma a világon a talán legismertebb aktív sportolónk Gera Zoltán – horribile dictu – az angol másodosztályból. Itt tartunk.
Hogy hol fogunk tíz vagy húsz év múlva, az a sportvezetőkön múlik. Akik állandóan azt mondogatják, nincs elég pénz. Pedig lehetne. Csak éppen a leggazdagabb multiknak nem éri meg igazán fajsúlyos összegekkel támogatni a mi magyaros sportágainkat, mert bár vannak sikereik, rendkívül szűk körben élvezhetik ki diadalukat. (Így az államnak kell a zsebébe nyúlnia, mert a piac – az emberek, fogyasztók – számára ezek a sportágak nem igazán értékesek, érdekesek.) A többi, másutt rendkívül népszerű sportágnak pedig nálunk édeskevés a tekintélye ahhoz, hogy összekössék velük a nevüket.
Tudom, e dolgozat haragos indulatokat vált majd ki az érintettekből, sportvezetőkből, a „magyar sportágak” sportolóiból. Ám úgy gondolom, eljött a szembenézés, az egyenes beszéd ideje.

A szerző a Fila sportszermárka magyarországi forgalmazója, a MOB Fair-play bizottságának tagja, volt válogatott vízilabdázó