Király(kék)!

Én még nem találkoztam élő Chelsea-drukkerrel – Nyugat-Londonban viszonylag ritkán járok –, idehaza dúl a fékeveszett MU-őrület, és aki nem Rooneyékat imádja, az a Liverpoolba vagy az Arsenalba szerelmes.

Jómagam is amúgy petőfisen viszonyulok a legutóbbi két idény angol bajnokához – „tán csodállak, ámde nem szeretlek" –, a keddi, valenciai 1–2 után azonban nem tudok nem leborulni a csapat és mindenekelőtt José Mourinho nagysága előtt.

Az a csapat, amely a Mestallában egy félidőn keresztül a kapujához tudja szögezni a legerősebb gerincű spanyol futballgárdát – kiérdemelve a hazai gólszerző, Fernando Morientes feltétlen csodálatát –, az ott van a műfaj legnagyobbjai között.

Persze már hallom is a fanyalgókat. Hogy mekkora mázlija van a Chelsea-nek a menetrendszerűen az utolsó percben rúgott góljaival; hogy annyi pénzből, amennyit Roman Abramovics az utolsó három évben odadobott Mourinhónak, az öreganyám is tudna jó csapatot építeni.

Vegyük az első kifogást. Kérem, sorozatosan a hajrában fordítani s például a Premier League-ben minimálisra faragni az MU nemrég még nyolcpontos előnyét nem mázli, hanem erőnlét és lelki tartás kérdése. Mindkettőben a kékek – valaha „nyugdíjasok” volt a csapat beceneve... – a legjobbak a világon, köszönhetően Mourinho szakértelmének.

No és a pénz? Tény, a mai Chelsea-ben vannak sztárok, ha nem is annyian, mint a Real Madridban, a Barcelonában vagy a Manchester Unitedben. Csakhogy! Mourinho legtöbbjüket ismeretlen vagy kevéssé ismert ifjoncként, esetleg szürke iparosként vette szárnyai alá, hogy aztán a keze alatt kikupálódjanak! A Portóban Ricardo Carvalho, Paulo Ferreira, Deco, a Stamford Bridge-en Petr Cech, John Terry, Joe Cole, Damien Duff, Michael Essien, Frank Lampard, Didier Drogba, Salomon Kalou, John Obi Mikel. A kivétel Andrij Sevcsenko és Michael Ballack, de nem biztos, hogy őket a „Special One” akarta leszerződtetni...

Szóval, az idén angol a BL hivatalos nyelve.

A színe pedig – könnyen lehet – a királykék...
Ch.-Gáll-András