Ismét egy nemszeretem ezüst (1.)

Sorozatban ötödször jutott ezüstérem a magyar férfi vízilabda-válogatottnak egy világversenyen, annak ellenére, hogy Melbourne-ben a legutóbb minket négyszer is legyőző szerbek két hellyel mögöttünk végeztek. Azaz: a papírforma azt diktálta, hogy a szerbek elődöntőbeli búcsúja után Magyarországé lesz az aranyérem.

Hogy miért nem lett úgy? Így elsőre az jut eszünkbe, ami Kemény Dénesnek is: egyetlen meccsen sem nyújtott kiemelkedő teljesítményt a csapat. A csoportszakaszban elagyabugyálta Új-Zélandot és Kanadát (valljuk be: ez természetesebb, mint az, hogy a nap reggelente felkel). Még a negyeddöntőben, a németek elleni 13–6-os siker mögött húzódott meg a legjobb játék, de a csoportban a románok, majd az elődöntőben, illetve a fináléban a spanyolok és a horvátok ellen önmagukhoz képest egyértelműen kevesebbet mutattak a játékosok. Magyarán: azért nyertek, mert sokkal, de sokkal jobb vízilabdázók, mint azok, akik a túloldalon szálltak vízbe. Megint hiányzott az, amelynek igényét Kemény Dénes visszatérően hangsúlyozza: nem pólóztak egyszerre legalább hárman kiemelkedően. A csapat képességeire jellemző, hogy a kapitány neveket nem említ ilyenkor, azaz szinte mindegy, hogy ki az a három, aki egy-egy meccsen túlnő az átlagon.

Az egyéni értékeléstől egyelőre eltekintünk, ám ami biztos, hogy a támadójátékban fordult elő a legtöbb hiba, a legtöbb pontatlanság. A döntőben is vissza-visszatérő jelenet volt, hogy a figurát remekül megcsinálták a játékosok, ám a lövés után a labda elakadt a blokkban, a kapufán csattant vagy a kapusé volt az utolsó szó.

A legfájóbb, hogy a horvátok ellen is megvoltak a ziccerek a negyedik negyedben, ám kettő is kimaradt, így ahelyett, hogy lerendeztük volna a döntőt, talpra állítottuk az ellenfelet. Hét hatos állásnál például megadatott, hogy leforduljunk a roppant szorosan védekező horvátokról, ám hiába volt lehetőség egy parádés szólóra, a helyzet kimaradt. Így lett nyolc hat helyett hét hét, ami egyáltalán nem mindegy, főként egy világbajnoki döntőben.

Ez a szituáció láthatóan feldobta a

horvátokat, mintha hirtelen felismerték volna, hogy hiába klasszis mindegyik magyar, ők is emberek, akik hibáznak.

Ugyanakkor mindenképpen pozitívum, hogy közepes játékkal is a döntőig menetelt a csapat, és ott is csak a hosszabbításban kapott ki a Ratko Rudic által remekül összerakott, előzetesen sötét lónak tartott Horvátországtól. Mindez azt is jelenti, hogy kis szerencsével Magyarország is nyerhetett volna. Hogy nem nyert nyilván másként kell hozzáállnia a szakmai stábnak a történtek elemzéséhez, ám az, hogy első is lehetett volna némi könnyebbség. Tragédia nem történt, hiszen így „csak” nüanszokon kell túllépni ahhoz, hogy ne jöjjön egy újabb, úgymond, nemszeretem ezüst. Más kérdés, hogy mostanság apróságok döntenek a lényegről, így a kicsiségek jelentősége hatalmas.

Talán még nüansznak sem nevezhetők.

Ami a döntőt illeti, szép lassan gyülekeztek a fináléra összpontosító horvát és magyar szurkolók. Honfitársaink többsége a büfék környékén pingálta egymást piros-fehér-zöldre, egyikük Penny pingvin hófehér hasára is rámázolt egy kis magyar zászlót, ezzel is provokálva a kabalaállattal fényképezkedő horvát drukkereket. De nincs harag. Ők is mosolyogtak, sőt egyikük a magyarokról készített magának csoportképet. Valahol felhangzott a „Már minálunk, babám…” kezdetű nóta, azaz igazán magyaros hangulatban vártuk a világbajnoki döntőt.

Ez már sorozatban a nyolcadik finálé volt világversenyen, amelynek résztvevője a magyar