Pingvinparádé a lelátóról

Ha a magamfajta európai ember eljut Ausztráliába, nem mehet haza anélkül, hogy ne látott volna koalát bóbiskolni és kengurut ugrálni. Szégyellné bevallani otthon, hogy bizony, egynek sem szaladt neki. Miután kiderült, hogy Melbourne-höz közel nagy tömegben pingvinek is totyognak, még jobban felvillanyozódtam.

Több sem kellett, öten beültünk egy bérelt autóba, és a várostól 120 kilométerre található Phillip-szigetre igyekeztünk, amelyre San Remo városkából (vigyázat, itt nem tartanak dalfesztivált!) ível át a híd. Miután egy kenguru átugrált előttünk az úttesten, kipipáltuk az első tervet, jöhettek a koalák, amelyek természetes körülmények között élnek egy vadasparkban.

Éles szemmel kell figyelni a fákat, amelyeken napi mintegy húsz órát szunyókálnak ezek a szeretetre méltó állatok. Láttunk belőlük távolról és közelről, mozdulatlanul és unottan levél után nyúlva, figyelgetőt és feljebb mászogatót. Ahogy mondani szokták: zabálnivalók voltak.

Következett a harmadik felvonás, a pingvinparádé. Igen, csak így hirdetik az ausztrálok. A legkisebb pingvinfaj, a mintegy 33 centi magasra növő kis pingvin egyedei Ausztráliában költenek, népes populáció él a Phillip-sziget homokdűnéi között.

Napfelkelte előtt egy órával a jószágok elhagyják házaikat, és kiúsznak a nyílt tengerre, ahol belakmároznak, és akár napi 100 kilométert is úsznak táplálékra (szardellára, vörös tőkehalra, stb.) vadászva. Egész nap keményen dolgoznak, csak naplementekor kezdenek visszatérni otthonaikba.

Ezt a látványosságot lovagolják meg az ausztrálok, akik – nem tévedés – lelátót építettek a partra, nem túl erős lámpafénnyel világítják meg azt a területet, ahol a pingvinek holtfáradtan partot érnek. Legalább ezer ember volt kíváncsi a természet nagy mutatványára, majd megveszett mindenki, amikor az első kis pingvinfejek felbukkantak a vízben.

Kis csoportokban tünedeztek fel. Ha megjelent öt, további társakra vártak, hogy ők is csatlakozzanak hozzájuk, és csak akkor indultak el a homokos parton át fel a lakhelyeikre, ha már legalább tizenöten vagy húszan összegyűltek. És csak jöttek az újabb és újabb példányok a nyílt tenger felől, némelyikük újra megmártózott, vártak, elindultak, totyogtak. Ez így ment több mint egy órán keresztül.

Fantasztikus élmény volt bepillantani az életükbe, egy valamiben azonban hibáztunk: alulöltöztünk. Bizony, elkél a sál, a sapka, a kesztyű, a kabát, mert hihetetlenül hideg, metsző szél fúj arrafelé. Jó volt megmelegedni a főépületben a különféle pingvines szuvenírektől roskadozó boltban, és mielőtt elrobogtunk volna a kocsival, teljesítettük a figyelmeztető táblákon feltüntetett kérést: az autó alá néztünk, nem tévedt-e oda teli hassal egy kis pingvin.

Aztán elindultunk, már a kenguruk is aludhattak. Mindenesetre egy sem ugrott a kocsi elé a sötétben.