Stadionrekonstrukciós program

A népszerű, ám korábbi sikereiből megélni többé képtelen csapat a csőd felé araszol, a legjobb játékosokat régen eladták, a többiek (leszámítva maroknyi tehetséges fiatalt) csak szenvednek, a stadion romokban, funkciói ellátására teljesen alkalmatlan.

A klubelnök a riválisokhoz képest nem valami gazdag, csodát nem tud tenni, a helyi elöljárók pedig több kárt okoznak, mint hasznot. Nincs más megoldás, csak a telephelyváltás: ideje bedobni a törölközőt és megpróbálni máshol. Ismerős történet, hallottuk elégszer a futballcsapataink háza tájáról. Vajon most melyik vidéki városról van szó? Tatabánya? Siófok? vagy Szeged?

Pittsburgh. Az NHL-ben szereplő Penguins tulajdonosa az egykori legendás hokis, Mario Lemieux, ám a többi csapatot birtokló dollármilliárdosok mellett ő sem nagyon ugrálhat, így aztán hamar jöttek a pénzügyi nehézségek.

Jaromir Jágrt egy zsák korongért és két törött botért adták el, a többi valamirevaló játékosért pedig még ennyit sem kaptak, így a gárda 2001 óta mindig az Atlanti-csoport utolsó helyén végez.

Az 1967-ben épült Mellon Arena lelátói kongtak az ürességtől, ami tiszta szerencse, mert a csarnok egy konkrét romhalmaz, és így legalább kisebb eséllyel zuhanhatott bárki fejére egy kósza vakolatdarab.

Az egykori acélvárosban már csak döcög a nehézipar, ennek minden átkával együtt, azaz új csarnok építéséről szó sem lehetett – így aztán Lemieux úgy döntött, vállalva, hogy lerombolja saját szobrát Pittsburghben, elköltözeti a csapatot.

A város (illetve a megye és Pennsylvania állam) vezetői azonban a fülük botját sem mozgatták egészen addig, míg Kansas City be nem jelentkezett, mondván, nekik véletlenül épp akad egy üres, vadonatúj arénájuk, ha valakit esetleg érdekel.

A történet azonban itt nem várt fordulatot vett, a városi (megyei, szövetségi állami) vezetés ugyanis hirtelen elkezdett érdeklődni a Penguins iránt.

Persze eddigre a Sidney Crosbyt (aki minimum minden idők második legjobb hokisa lesz, ezt jobb már most leszögezni) és Jevgenyij Malkint, meg még egy maroknyi remek fiatalt összegereblyéző Pingvinek gyors, kombinatív hokit játszó, a pályán a lelkét is kitevő ifjonccsapata (tiszta Dunaújváros, mellesleg) visszanyerte a drukkerek rokonszenvét, és épp playoff-helyen áll.

Így aztán magára valamit is adó helyi politikus már nem vállalta fel, hogy engedje csak úgy távozni a közönségkedvenc gárdát, amikor pedig a napokban Lemieux-ék bejelentették, hogy végleg, becsszóra elkezdtek csomagolni, gyorsan (jó, a korábbi évtizedes maszatoláshoz képest baromi gyorsan) megtalálták a megoldást: nemcsak magánbefektetőket nyertek meg az ügynek, de ők maguk is állják a 300 millió dolláros építkezés kétödötét, mindössze egyötödrészt ráhárítva magára a csapatra. Lapzártakor úgy tűnik, mindenki boldog.

A hosszadalmas történetnek tanulsága van: az egyik, hogy a sport (ráadásul annak egy papíron rengeteg pénzt hozó, hogy ne mondjuk gazdag ága) még a világ boldogabbik felén sincs meg támogatás nélkül.

Ott ráadásul az adófizetők még el is várják, hogy az ő nehezen megszerzett dollárjaikat választott elöljáróik ne ingyenebéd formájában tömködjék vissza a zsebekbe, hanem valami értelmeset kezdjenek vele inkább.

Na, ettől vagyunk mi még nagyon messze. Pedig hasonló helyzetből indulunk.