„Van magánál bármiféle piro technikai eszköz? Petárda, üres flakon, öngyújtó, ilyesmi…?”
Hirtelenszőke, kedves arcú, szigorú tekintetű rendőrhölgy igazította útba rövid vallatás után a Rákóczi-stadion felé tartó szurkolókat. Alighanem azt gondolta, hogy a városban minimum akkora futball-láz van, mint a Rákóczi története első NB I-es meccse előtt 1975-ben, amikor a Vasas elleni meccsen több mint húszezren zsúfolódtak öszsze a helyi stadionban. Azóta kicsinosították, átalakították a helyi arénát, amely igencsak hangulatos, és már ezért is sajnálná az ember, ha a Rákóczi kiesne az első osztályból. Mert erre bizony jelen állás szerint jókora esélye van, pedig a csapat olykor közönségszórakoztató futballra is képes. Ezt láthattuk a Tatabánya vendégjátéka alkalmával, az első félidőben például váratlan súlypont-áthelyezésekkel, a Bányász-védők felkínálta résekbe belőtt labdákkal és megállíthatatlan cselsorozatokkal jutottak el a helyi zöldek Vukasin Polekszics kapujáig. Ezen a délutánon a minden magyar klub által csábított Szakály Péter volt a Rákóczi legjobbja, olyan megoldásokkal rukkolt ki, amelyek után rendre zúgott a taps, a gólja pedig alighanem bekerül a klub aranykönyvébe. A kaposvári örömjátékhoz persze kellett a bágyadtan, erőtlenül és teljesen veszélytelenül futballozó Tatabánya. Hiába hasonlítottak aszfaltútépítő brigád tagjaira a neonsárga dresszekben futkározó tatabányaiak, igencsak szürke teljesítményt nyújtottak. Ha a hazaiak jobban koncentrálnak, három-négy gólos előnnyel vonulhattak volna az öltözőbe. A szünet után kitámadt a Tatabánya. Sisa Tibor az öltözőben alighanem elmondta embereinek, hogy illene futballal meghálálniuk a mintegy harminc tatabányainak a kaposvári biztatást. Csakhogy a támadásba lendülő „bányászok” óriási területet hagytak a remek formában futballozó kaposváriaknak. Hiába birtokolták többet a labdát a vendégek, a Rákóczi hol a jobb, hol a bal szélen került a tatabányai védők mögé, újabb és újabb ziccereket kialakítva. A közönség a harmadik, majd a negyedik Rákóczi-találat után már felállva tapsolt, hatalmas zöldfehér zászlókat lengetett, és újra bizakodott. Mindenki tudta, hogy ez a magabiztos győzelem nagy lökést adhat a bentmaradásért folyó harcban, és ami ennél is fontosabb volt: Prukner László tanítványai rendkívül egységes csapat benyomását keltették. Tatabányán viszont elgondolkodhatnak: vajon hová tűnt a szervezettség, a kreativitás és legfőképpen a lelkesedés?
