Az elátkozott meccs

A másfél évvel ezelőtti, Puskás Ferenc stadionbeli mérkőzés (Magyarország–Argentína 1–2) felemlítése nélkül magyar ember számára nem is létezhet Lionel Messi-interjú. Mint ahogyan a rosariói szupertörpe életrajza is hiányos lenne, ha kihagynánk belőle azt a bizonyos pesti mecscset, amely számára alig húsz másodpercig tartott. Megpróbálom valamelyest megédesíteni a keserű emléket („A mai napig fényképgyűjteményem egyik ékköve az a fotó, amelyen együtt pózolunk a várbeli Hilton portája előtt” – említem, mire kedvesen elmosolyodik), majd belevágunk a nekünk szabott negyedóra kitöltésébe.

– Miféle emlékeket őriz Magyarországról?
– Csúnyákat – sóhajt a Barcelona argentin ásza, Lionel Messi. – Pedig mennyi illúzióval futottam be a pályára a hatvanharmadik percben! Amióta az eszemet tudom, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer pályára lépek a válogatottban, és íme, megtörtént. Aztán húsz másodpernyi játék, első labdaérintésem után Markus Merk kiállított…

– Látom, a német bíró nevére emlékszik. És arra is, hogy kit vágott orrba a könyökével?
– Ne haragudjon, arra már nem…

– Vanczák Vilmost…
– …de azt miért nem kérdezi meg, miért rángatott vissza a mezemnél fogva?! Csak ki akartam szabadítani magam!

Nem szégyellte, hogy sírva fakadt
– Jól láttuk, hogy sírva ment be az öltözőbe?
– Jól. Nem szégyellem, még most is majdnem könnybe lábad a szemem, de nem a fájdalomtól, hanem a haragtól.

– Akkor nem sírt, amikor José Pekerman egyetlen percig sem játszatta önt tavaly június harmincadikán Berlinben, a Németország elleni vébénegyeddöntőn?
– Akkor nem, csak majdnem gutaütést kaptam a kispadon. És nem a hőségtől. Már mindenkit becserélt a mester, még Julio Cruz is játszott, csak én nem.

– Haragszik a kapitányra?
– Nem, csöppet sem. Ő akkor úgy gondolta, hogy az a legjobb megoldás, amelyet választott. Minden edzőnek joga van ahhoz, hogy véghezvigye a saját elképzelését. ---- – Ki az edzőideálja?
– Nincs ilyen, de Frank Rijkaard számomra ideális tréner. Amikor játszom, az is a fejemben motoszkál, hogy neki örömet szerezzek. Alig tizenhét évesen beállított a nagycsapatba, bízott bennem, és én ezt igyekszem is meghálálni.

– És a játékosok közül ki a példaképe?
– Mindenki azt hiszi, hogy most Maradonát mondom, de nem. Nincs ideálom, viszont Maradonát kimondhatatlanul tisztelem, és hatalmas játékosnak tartom. Nem is tudom elmondani, mennyire jólesik, hogy engem tekint az utódjának.

– A Barcában ki a legjobb barátja?
– Saviola, Ronaldinho, Motta, Sylvinho…

– Szóval a dél-amerikaiak?
– Igen, úgy tűnik.

– És mit csinál, amikor nem futballozik, nincs edzés?
– Otthon vagyok a családdal. Úgy értem, a szüleimmel, mert még nincs menyasszonyom, ha erre gondol.

– Vasárnap láttam, amikor pályára lépett a Nou Campban a Racing Santander ellen. Napra pontosan három hónappal azután, hogy november tizenkettedikén a Zaragoza ellen eltörött az egyik lábközépcsontja. Nem félt?
– Miért, úgy néztem ki, mint aki fél? Nem, egy csöppet sem féltem. Mindent elnyomott az a túláradó érzés, hogy ismét hivatalos meccsen játszhatok. És éreztem a közönség mindent elsöprő szeretetét, emiatt teljesen euforikus hangulatba kerültem. Persze van még mit behoznom, egy-két meccsnek el kell telnie, mire ismét a régi leszek.

– Hogyan telt a három hónap?
– Majd’ megőrültem az idegességtől, amelyet a tétlenség okozott.

– El tudja képzelni az életét – mármint labdarúgóként – máshol is?
– Nem nagyon. Hét éve a Barca futballistája vagyok, itt nincs semmi bajom, plusz rengeteget segített a klub, amikor a növekedéssel kapcsolatos problémáim voltak. És ezt az egyérintéses, szellemes focit sehol másutt nem játsszák, legalábbis én még nem láttam. Ronaldinhóval, Eto’óval, Decóval nagyon megértjük egymást. Nem is tudom, minek kellene történnie ahhoz, hogy elhagyjam Barcelonát.

– És Spanyolországot? Állítólag nem ellenszenves önnek Olaszország sem.
– Mire gondol?

– Az Inter ajánlatára.
– Én semmit sem tudok erről az ajánlatról, csak amennyit az újságok írtak. Mert engem senki sem keresett meg Milánóból.

– Arról hallott, hogy Cristiano Ronaldo esetleg nyártól a klubtársa lesz?
– Hallottam, de amíg nincs itt, nem foglalkozom vele különösebben.

– Mit szólna hozzá?
– Nagyszerű lenne. Akkor tényleg a világ két legjobb játékosával játszhatnék egy csapatban, merthogy Ronaldinho mellett Ronaldót tartják annak, nem? ---- – De, igen. Gondolt már arra, melyik csapatot látná szívesen ellenfélként a Bajnokok Ligája döntőjében?
– Miféle döntőben? Hiszen még csak a nyolcaddöntő következik. A Mister, vagyis Frank Rijkaard mindig azt mondja, nézzünk a lábunk elé, mert ha túlságosan előre téved a tekintetünk, könnyen orra bukhatunk.

– A Chelsea-re gondoltam mint az utóbbi évek örök ellenfelére.
– Igen, szívesen játszanánk a Chelsea-vel a döntőt. Váltakozó sikerű volt eddig a párharcunk, érdekes lenne egy újabb felvonás.

– Az előbb említette Samuel Eto’ót. Mit szól ahhoz, hogy nem volt hajlandó vasárnap pályára lépni?
– Nem lepett meg. Tényleg nem. Samuel már csak ilyen, az edzéseken és a meccseken is. Nem tisztel se istent, se embert, mindig azt teszi, amit helyesnek gondol. Öntörvényű játékos.

– Ugorjunk. Az argentin válogatott legutóbb Maradonával nyert világbajnokságot, huszonegy évvel ezelőtt. Pedig azóta többször is a nagy esélyesek között emlegették.
– És nem teljes joggal? Ahogyan például Szerbia és Montenegró ellen fociztunk, szerintem az volt a vb legjobb teljesítménye. Más kérdés, hogy a németek ellen nem volt szerencsénk.

– Most milyen a válogatottjuk?
– Az egyik legjobb a világon.

– Mi kellene ahhoz, hogy világbajnokságot is nyerjenek?
– Mi is? Talán az, hogy a döntőben – feltéve, hogy eljutunk odáig – beállítson a csapatba a szövetségi kapitány…