„Engem a végső diadal motivál”

– Elfogyott az utánpótlás?
– Hol? – hökkent meg Kemény Dénes, miután legyűrte a velőt petrezselymes burgonyával (hozzá házi készítésű káposztasalátát, mellé szénsavmentes vizet).

– A vízilabdában…
– Hogy érti?

– A csaknem két éve nem válogatott Benedek Tibor visszatért. Világklasszis, ám már harmincöt éves. Ő lenne a jövő?
– Értem már. Tizenkilenc játékost hívtam meg a keretbe, közülük kerül majd ki az a tizenhárom, aki a melbourne-i világbajnokságon vízbe szállhat. Nyilván a szerintem legjobb tizenkilencnek küldtem meghívót, Tibornak pedig köztük a helye. Régen volt, ezért talán nem árt tisztázni: ő döntött úgy, hogy lemondja a válogatottságot, én hívtam volna azóta is. Most is hívtam. De most már jön, mert elmúltak szívproblémái, amelyek miatt anno úgy határozott, hogy nem vállalja. Szükségünk van rá, a tudására, különben nem mozgósítottam volna.

– Ha már erről beszélünk, még mindig tartja magát a pletyka, hogy a visszavonulás hátterében két ász vitája állt: Benedek Tibor és Kásás Tamás konfliktusa, amely egy nő miatt robbant ki.
– Tartja magát? Ezt nem tudom, azt viszont biztosan, hogy azok, akik ismerik a játékosokat, nevetnek majd ezen a felvetésen. Erről írt egy újság, de az ügyet bíróságra vitték Tibiék, és a pert tudomásom szerint meg is nyerték. Mit gondol, perre mennek, ha csak halovány esélye van annak, hogy a bíróságon kiderül, volt alapja a cikknek?

– Melyik lenne a legkellemetlenebb kérdés, amelyre nagyon nem szívesen válaszolna?
– A jóslástól beteg vagyok. Pedig jóindulatúan szokták a kollégái kérdezni, hányadik helyre leszünk jók, mit várok. Nem akarok példálózni, de a kézilabdázók kapcsán aktuális, hogy kiváló csapat is elcsúszhat apróságokon. Felkészülsz becsülettel, dolgozol, amennyit bírsz, de mégsem jön az eredmény. Persze törekszünk rá, hogy a lehető legjobb helyen végezzünk, de ebben mi a hír? Én meg kínlódom, mert mindig válaszolni akarok. Azt tartom nagy eredménynek, hogy tíz éve szinte minden esetben egyike vagyunk annak a három csapatnak, amelyik nyerhet. Hogy aztán nyerünk-e, az már egy bírói döntésen, egy kapufán, egy elrontott emberelőnyön is múlhat, meg millió olyan tényezőn, amelyre előre nem lehet felkészülni.
– Az utóbbi években arra fel lehetett, hogy szerb–magyar finálét rendeznek egy világverseny utolsó napján, és sajnos arra is, hogy…
– Ne folytassa, tudom: …hogy kikapunk. Voltak már a spanyolok a mumusaink, aztán az olaszok, később a horvátok, most pedig a szerbek azok, akikkel szemben messze pozitív a mérlegünk. Ami fontos: ezt mások mondják rólunk, nem mi magunkról.

– A kívülálló tényleg csak azt látja, hogy Athén óta minden döntőt elvesztünk velük szemben. Az ezüst nem rossz, de…
– Tisztában vagyok vele. Egyfelől sok csapat örülne a világ- vagy Európa-bajnoki ezüstnek, de higgye el, mi érezzük, jelentős tudásbeli különbség nincs a két csapat között, nincs miért félnünk. Legutóbb Belgrádban egy góllal kaptunk ki, úgy, hogy Biros Péter megsérült, Kiss Gergőt kipontozták az utolsó két negyedre, és ez ott, abban a miliőben sok volt. Szerintem minimum kétgólnyi hátrányt jelentett a számunkra. Nekünk az a fontos, hogy tudjuk, nem vagyunk roszszabbak náluk.

– Nehéz, vagy stílszerűen, kemény ember ön?
– Kivel szemben?

– A családjával, a csapatával, a szövetséggel, a szurkolókkal…
– Menjünk sorban! Három fiam van, Kristóf tizenhat, Viktor tizenhárom éves, Márk nyolc hónapos, nem titok, hogy a kicsinek más a mamája, mint a nagyoknak. A munkám miatt néha csak a tévében látnak, gyakran fel sem tudnak hívni, ez nem jó. Igyekszem sokat velük lenni, együtt tanulunk, próbálom úgy nevelni őket, hogy becsületes, tisztességes, életrevaló férfiak legyenek.

– Vízilabdáznak?
– Márk még nem, de már látszik, igazi vasgyúró alkat…

– Nem rá gondoltam.
– Tudom, csak vicceltem. Kristóf az OSC felnőttjeivel edz, de főleg azért, mert a sulival az egyeztethető össze a legjobban.

– Nem lennék a gyerek edzője. Mindig azon cidriznék, hogy hazamegy a srác, elmondja, mit csináltunk edzésen, a papa pedig fogja a fejét, micsoda analfabéta vagyok. A kétszeres olimpiai bajnok kapitánnyal szemben vélelmezném, ő jobban ért ehhez.
– Kristófnak Bíró Attila, volt játékosom az edzője, nem hiszem, hogy ezen izgulna, és sohasem mondanám a srácoknak, mit tegyenek, én csak tudom, arra ott van az edzőjük. Én sem örülnék, ha Varga Dániel vagy Hárai Balázs papája beleszólna, melyik variációban lőjön az ő fiuk, ha ők szülőként rám bízzák ennek eldöntését, apaként magam sem teszek másként. Viktorban mintha nem lenne elég kitartás ehhez, annyira nem perspektíva neki a póló, persze szereti, de őt az állatorvosi pálya már most jobban érdekli. Neki Faragó Tamás az edzője, és előfordul, hogy edzés közben kijön a vízből, hogy közölje Tonóval, mi jutott eszébe a rinocéroszokról, ő pedig nem zavarja vissza a vízbe, hanem elmondja, mit gondol erről ő. Ha már kérdezte: mit gondol, ellenőrizzem Tonót, vajon képes-e megállapítani a gyerek lövéséről, hogy jó volt-e?

– Elfogadom. Menjünk tovább: kemény a csapatával?
– Igazságos próbálok lenni. Ha például a legnagyobb sztár elkésik az első edzésről, jól meg kell büntetned, és tuti, hogy azután mindenki időben ott lesz. De ritkán kerül az ember tiszta döntési helyzetbe, általában bonyolultabb esetek vannak. Azt tartom szem előtt, hogy nemcsak a vétkes, hanem az összes csapattag a körülményekhez képest igazságosnak érezze, amit mondok. Tudják, engem a végső diadal motivál, azért mindent félreteszek, és ha ezt látják, érzik rajtam, ők is így tesznek.

– Kemény-e a szövetséggel szemben?
– Nagyon. De csak a már emlegetett végső győzelem miatt. Beszéltünk arról, hogy a döntő utolsó lövése dönthet az aranyról: nehezen befolyásolható, hogy az bemegy-e. Ha az eredményt befolyásoló, de rajtunk kívül álló dolgokkal nem lehet előre számolni, minden, amivel lehet, legyen tökéletes. Ne múljon azon, hogy a szálloda mellett építkeznek, hogy nem jön időben a busz, meg nem megy rá a nadrág a srácokra, mert tévedésből a serdülők szerelését adták nekünk. Ugyanakkor tudják rólam, hogy ha a körülmények megteremtése közben maximalista is vagyok, hálás vagyok azért, ha rendben mennek a dolgok. Finnyás lettem, én már azt sem szeretem, ha olyan hotelben lakunk, ahol bárki vagy bármi elvonhatja a játékosok figyelmét – higgye el, az is fárasztó lehet, ha mindennap összefutsz a liftben vagy a hallban a legnagyobb riválissal, és muszáj velük beszélni, különben bunkó vagy. Van úgy, hogy meccs előtt vagy után senkivel sem akarsz beszélni, szerintem ezt meg lehet érteni.

– A szurkolók?
– A velük való kapcsolat összefügg a médiával való viszonyommal. Sokat jelent nekünk az emberek figyelme, szeretete, igyekszem mindig rendelkezésre állni, és odafigyelek, hogy ne legyek semmitmondó.

– Mi teszi boldoggá? Egyet választhat: Kristóf bekerül a pólóválogatottba, Viktort felveszik az állatorvosi egyetemre, Márk önre mosolyog, vagy ott van csapata a pekingi olimpiai döntőben.
– Ez a legszemetebb kérdés, amelyet valaha kaptam. Tudja, mit? Inkább jósolok…

– Hallgatom.
– A következő tizennyolc hónapban nyerünk legalább egy aranyat.