Modern Winnetou-regény

– A sivatag veszélyes üzem, miért kell mindig visszamenni? Egyáltalán, mit szólt a családja, amikor először közölte, hogy indul a Dakar-ralin?
– Szó szerint már nem tudom visszaidézni, de egy kicsit megijedtek. Ennek azonban már hat éve, úgyhogy volt idejük megszokni.

– Gondolja, hogy ezt meg lehet szokni?
– Azzal nyugtatom magam, hogy igen. A feleségem már ezzel a szenvedélylyel kapott engem. Így aztán neki természetes, hogy Laci megy autóversenyezni.

– Volt már, hogy önre ijesztett a sivatag?
– Előfordult. Az első tunéziai Világkupa-futamunkon, az El Borma–El Borma szakaszon, amely csak dűnékből állt, olyan heves homokvihar tört ki, amilyennel sem előtte, sem azóta nem találkoztam. Negyvenen ragadtunk benn a sivatagban. Ott töltöttük az egész éjszakát a semmi közepén. Homokvihar, eső, homokvihar – életemben először akkor éreztem halálfélelmet. Nagy nehezen kivergődtünk a szakaszról, de nagyon megijedtem. Az azt követő Dakaron az ominózus szakasz rajtja előtt izzadt a tenyerem, és az igazság az, hogy féltem. Aztán amikor teljesítettük a szakaszt, és átértünk Líbiába, megnyugodtam. Azóta nem volt bennem félelem, sőt megkedveltem a sivatagot.

– Ismeri a Szaharát? Egyáltalán, lehet a sivatag bárkinek is a barátja?
– Nem találkoztam még olyan emberrel, aki ezt nyugodt szívvel ki merte volna jelenteni. A természet fölöttünk áll, ennek köszönhetően az évek során egyre alázatosabb lettem, és úgy érzem, még több alázatra van szükségem. Ha sok éve megkérdezi tőlem: „Laci, alázatos vagy?”, azt mondtam volna, hogy persze, az vagyok. Pedig az semmi a mostanihoz képest. Tisztelem a sivatagot, egyre jobban szeretem, de nem merném azt mondani, hogy ismerem.

– Igaz, hogy a dakarosok a színéből megállapítják, milyen állagú a homok, és meg tudják mondani, merre lehet ásás nélkül átmenni a dűnék között?
– Mi, akik sokat járunk a sivatagban, valóban tudunk következtetni a homok színéből, redőzetéből, a dűne mintájából, abból, hogy van-e körülötte növényzet vagy nincs. Olyan ez, mint gyerekkorunkban az indiánregények, amelyekben főszerepet kapott a nyomolvasás. A terepraliban tulajdonképpen sok-sok modern Winnetou harcol, hiszen az egyik legfontosabb kellék a sportágunkban, hogy a környezet jeleiből tudjon olvasni az ember, mert azok adnak információt a gyors döntési helyzetekben.

– Beszélt a gyors döntésekről. Milyen hatással van az életére, hogy a sivatagban a másodperc töredéke alatt kell döntéseket hoznia?
– A magánéletemben lassabban döntök. A Dakar a rajttól a célig folyamatos „kényszerdöntés-sorozat”, jóformán minden kanyar az, hiszen a Szaharában nincs lehetőség tréningezni, a pályát akkor látod először, amikor mész rajta. Ez után a pszichés igénybevétel után, amikor hazajövök, néhány hétre erőt vesz rajtam a „döntésképtelenség”. Mondjuk arról is nehezen határozok, hogy most egyek-e vagy ne, édeset akarok-e vagy sósat.

– Mi a legjobb a Dakarban?
– Minden évben valami más, hiszen mindegyik verseny különböző. Az elsőn az volt a legfontosabb, hogy célba érjünk, aztán ahogyan fejlődött a technikai háttér, ahogy egyre gyorsultunk, a versenyzésé a főszerep. Most már az jelent ambíciót, az termel bennünk adrenalint, az a célunk, hogy minél jobb eredményt érjünk el. A Dakar olyan nekem, mint a kábítószer. Amikor tavaly januárban Európában felrobbant a motorunk, és nem jutottunk át Afrikába, a következő hetekben elvonási tüneteket produkáltam. Kis túlzással belebetegedtem.

– Megkönnyíti a helyzetet, hogy van kivel megosztani a rossz érzést, hogy van, aki ugyanúgy érez?
– Igen. A navigátor-társammal, Darázsi Gáborral immár szavak nélkül is megértjük egymást. A nevünk összefort, szinte eggyé vált. Vagy ha még pontosabb akarok lenni, akkor a nevünk: „Palik-Darázsi-Nissan”. Sokszor kérdezik, milyen a hangulat az autóban, és nem tudok válaszolni, mert az autóban nincs hangulat. Nem hallom Gabit, ő nem lát engem. Mindenki teszi a dolgát, de ha öt centivel feljebb emeli az itinert, vagy megemeli a hangját, én már tudom, mire gondol. Pedig ezek csak apró rezdülések. De bizonyos sebesség fölött már nem fér bele a hangulat.

– És a bizalom? Azzal mi a helyzet? Hiszen akárhogy is nézzük, az ön kezében van az ő élete is.
– Az enyém pedig az övében. Sohasem bírálnám felül a döntéseit, és neki sem jut eszébe, hogy megkérdőjelezze az enyémeket. Ezért van az, hogy nélküle nem mennék a sivatagba, és ő sem menne nélkülem. Együtt botladoztuk végig az elmúlt éveket, együtt értük el az első sikereinket, együtt éltük meg a kiesés borzalmait, ma pedig együtt örülünk. A mi együttműködésünk olyan, mint egy zongoramű, amelyet négykezesre írtak. Ha hallgatod, nem tudod megmondani, hogy melyik zenész mennyit tesz hozzá az előadáshoz, csak azt hallod, hogy jó. Na, ilyen a Dakar…