Az utolsó erőpróba következik

Már kora délelőttől érkeztek a kamionok Dakarba. Tambakunda felől jöttek (a versenykiírás szerint hajnali négy órakor hagyhatta el az első jármű a tábort), így végig kellett menniük a tengerparton, el a piac előtt, majd a város legnagyobb mecsetje mellett. Elhagyták a helyi fitneszklubot is, amely szintén a tengerparton van. Itt, a szabad ég alatt, a mély homokban futhatnak a fiatalok, van focipálya és különböző, fából készült alkalmatosságok, amelyeken erősíthetnek. Különös látvány az Európában megszokott klubok után, de a célnak megfelel.

A kamionok pedig szinte folyamatosan nyomják a dudát, vagy húzzák a kürtöt, hiszen jöttükre a városban szinte megáll az élet. A gyerekek sivalkodva rohannak a járdán a hatalmas járművek mellett, de még a felnőttek is integetnek.
Hatalmas a dugó, mert nem tudni, milyen megfontolásból éppen mostanra időzítették az újraaszfaltozást néhány főbb útszakaszon, így aztán közlekedni szinte lehetetlen. Mégsem türelmetlenek a versenyzők. Mert végre ideértek Dakarba…

A Szalay Balázs, Bunkoczi László kettős továbbra is lendületben van: ez a szombati szakaszon a 22. helyet eredményezte számára. Annak ellenére, hogy Szalay szerint volt néhány olyan pillanata a napnak, amikor két-három kilométerre voltak a kijelölt pályától. Egyébként ezen a napon is könnyű volt eltévedni – még a toppilóták közül is pórul jártak néhányan. Sebaj, legalább lehetett improvizálni.

Szalayék élvezték a száguldást, bár előzni nemigen lehetett, ezen a napon is a porban való autózás volt a „menü”. Az Opel Antara pilótája elmondta: „Többször nullára kellett lefékeznem, hogy elkerüljek egy-egy gödröt, vagy hogy egyáltalán lássak valamit.”
Palik László már pénteken megmondta, hogy a 27. hely lesz az övé az összetettben a Dakarba vezető szakasz után, és pontosan bejött a jóslata. Ez azt jelenti, hogy minden tervszerűen zajlott. A Nissan-pilóta számára ismerős volt a szakasz, és Darázsi Gábor is kiválóan oldotta meg a navigációs feladatot. „Előfordult, hogy egyetlen kitaposott nyom sem volt előttünk, ez pedig azt jelenti, hogy a többiek összevissza tekeregtek. Nem lepődnék meg, ha a zsűri jó néhány percnyi büntetést kiosztana” – mondta Palik.

A magyar csapatnak egyetlen tagja van, aki korábban még nem ért célba a Dakar-ralin: Kátai Péter. A KTM-pilóta az utolsó előtti szakaszt a 21. pozícióban teljesítette, és az összetettben a 20. helyre zárkózott fel. Ha ez így marad vasárnapra, akkor a valaha volt legjobb magyar eredményt éri el a Dakaron. (Eddig Varga Ákos 2005-ben elért 27. helye a legkiemelkedőbb.)
Kátai saját bevallása szerint szombaton már nem spórolt, hiszen ketten is néhány perccel voltak csak előtte az összetettben. Nagyon kellett figyelnie, hogy ne tévedjen el, és most ezt a feladatot is sikerrel teljesítette. Dakarban a néhány napja technikai okok miatt búcsúzó Dési János várta. Megígérte: a záró napon ott drukkol majd a pálya szélén.

A legjobb magyar kamionos, Darázsi Zsolt számára meglehetősen zaklatottan indult a reggel, mert az éj leple alatt valaki trombitának nézte, és megfújta a rövidnadrágját (a zsebében a mobiltelefonnal és némi pénzzel), valamint a versenyzőcipőjét. Még szerencse, hogy akadt másik a kamionban, így nem kellett mezítláb nyomnia a gázpedált. A kalandok a szakaszon is folytatódtak: az első ellenőrző pont után nem volt egyértelmű az itiner, mindenki kavargott egy faluban, és a belga Cornelis Bezemellel egyszerre értek egy kereszteződésbe. A csattanás jelezte, hogy összeért a két kamion, de felületi sérülés szerencsére egyiken sem lett. Darázsiék a 18. helyen zárták a szakaszt.

Szaller Zoltánék is szerencsésen megérkeztek Dakarba, a pilóta már napok óta szenved a szűk, fákkal szegélyezett szakaszokon – ennek oka, hogy nagyon félti a kamionját. Ehhez képest a szombati 22. hely nagyon is jónak mondható.
A Szobi Balázs vezette egységen nagy a nyomás: mögötte két vetélytársa is tíz percen belül van, ezért most már mindennap azért küzd az MAN-legénység, hogy tartani tudja 19. pozícióját. Eddig sikerült, és már csak egy szakasz van hátra a türelemjátékból. ----
Dakar a tereprali szentélye. Ide vágynak elérni a világ leghoszszabb és legnehezebb terepraliversenyének indulói, hogy elmondhassák magukról: nekik sikerült, ők legyőzték a Szaharát.

A szenegáli főváros évről évre szívélyesen fogadja a holtfáradt karavánt, készülnek a szállodák, éttermek, no és persze az árusok is. Minden kapható: hatalmas, fából faragott szobrok, ékszerek, díszes kapuk – amerre csak a szem ellát a verseny központja környékén.

Csak zászló, az nincs sehol. „Flag!” – mondom az angolul állítólag jól tudó kereskedőnek. „Ááá, flag!” – és odavisz az egyik pulthoz, amely alól előhúz egy üveg Flag márkájú sört.

Próbálom megértetni vele, hogy zászlót akarok. A porba rajzolom a lobogót (sorolom a színeket egymás után), a közepére csillagot is teszek, ahogy kell. Már kapiskálja. Azt mondja, mindjárt fest egy képet a nemzeti színekkel, olyan gyönyörű lesz, hogy szemem-szám eltátom a csodálkozástól.
„Nem, nem, zászlót szeretnék!”

Aha, érti már. Legalábbis úgy tűnik. Azt mondja, semmi gond, ha két óra múlva visszajövök, meglesz. Kérdem, ugyan honnan szerez.
A válasz egyszerű: hazamegy, és sebtében varr egyet. Nem lesz olcsó, mert a szomszédtól kell hozzá kérni anyagot, de két óra múlva meglesz. Ezt már tényleg nem hiszem el.

Újabb ékes bizonyítéka annak, hogy Afrikában, ahol van kereslet, ott kínálat is akad.
Bár az üzlet végül nem köttetik meg. ---- – Jó érzés volt újra meglátni a Dakar-táblát?
– Nem láttam, mert akkora dugó volt, és biztosan valami busz volt előttünk – mondta Palik László. – De itt mindig ez van, úgyhogy már két napja a Tambakunda–Dakar szakasz utáni kétszázhúsz kilométeres összekötő szakaszra tréningezem az idegeimet. Harminc kilométert kellett megtennünk Dakaron belül, ez a legélesebb küzdelem. Gyilkoljuk az autót, a kuplungot, a motort… Ezek versenyautók, nem aszfaltra tervezték őket.

– Hogyan értékeli a szombati szakaszt?
– Számunkra az volt a legfontosabb, hogy huszonkettedik Dakarján induló Jean-Pierre Strugót magunk mögött tartsuk, mert így mi vagyunk a legjobb nissanos páros a mezőnyben. Ez sikerült, és nagyon örülök neki.

– Két évvel ezelőtt, amikor ideért Dakarba, az utolsó szakasz előtti éjszakát az autója mellett töltötte a Meridien Hotel parkolójában. Most is ezt teszi?
– Igen. Értem én, hogy a közönség szereti a Dakart, én is szeretem a közönséget, de nagyon sok ember van itt, és aggódom az autómért. Úgyhogy megágyazok mellette – éppen úgy, ahogy a sivatagban tettem az elmúlt két hétben –, és nagyon jól fogok aludni itt, a parkolóban.

Palik László, az autós mezőnyben a 27. helyen áll