Egymást segítették a mieink

Hol is kezdjük?...
Először is ott, hogy a magyarok számára mindig is mumus szakasz volt az atari. Szinte minden évben történt itt valami, ami miatt nem szívesen emlékeznek a pályára. Vagy kiestek, vagy késve érkeztek, vagy egész éjszaka ástak – és ehhez hasonlók.
Pénteken azonban az összes magyar egység elérte a tábort még sötétedés előtt – és ez nagy eredmény…
Palik László és Darázsi Gábor eddig minden nap végén nyugodt arccal közölte, hogy „nem történt semmi különös”. Hát most történt. Palik szerint a Dakar pénteken mutatta meg igazi arcát, de számítottak valami ilyesmire. Mármint arra, hogy nehéz lesz. De arra nem, hogy egy homoktölcsér fogságába esnek, és hiába ásnak órákig, se előre, se hátra nem tud elindulni a Nissan.

Palik azt mondja, ez a tíz kilométeres dűnesor az ő eddigi toplistáján (pedig látott már néhány jelentős dűnesort életében) az első helyet foglalja át. Áthatolhatatlan – ezt a szót használta rá. Szóval már órák óta ástak, mint a vakond, és már-már azt hitték, itt a vég, amikor megérkezett a Szalay-csapat versenykamionja. Darázsi Zsolt a MAN mögé kötötte Palikék Nissanját, és úgy húzta ki a homokból, mint egy tollpihét.

„Ha Zsolti nem jön, és nem segít, talán még mindig ott ásunk. És szerencsénk volt, hogy éppen azt a csapást találta meg, amit mi, mivel itt nem volt kijelölt útvonal, mindenki arra autózott, amerre akart a dűnék között” – mondta Palik László.
A Szalay Balázs, Bunkoczi László kettős Opel Antarájából is előkerültek a lapátok és a homokfutók (ismertebb néven: trepnik). A pilóta saját bevallása szerint rosszul ítélt meg egy homokdombot, lement az aljára, de utána hiába nyomta a gázt, fölfelé már nem tudott menni. (Ennek az egyik oka az volt, hogy már megint rakoncátlankodik a motor: Szalayéknak reggel vissza kellett menniük a táborba, mert a benzinnyomással gondok támadtak, és a rajtig kétszer lefulladt a versenygép.)

A lényeg, hogy órákig ástak, amire megérkezett Darázsi Zsolt. Csakhogy az Antara annyira elsüllyedt a homokban, hogy a kamion nem bírta kihúzni. Sebaj, mert megérkeztek Szobi Balázsék, és ők is beszálltak a „húzzuk ki Szalayt a homokból” elnevezésű népi társasjátékba.
Elöl Szobi kamionja, mögötte a kötélen Darázsi kamionja, leghátul pedig Szalay Antarája. Körülbelül hat lépcsőfokban ugyan, de megoldották a feladatot, és ettől kezdve már mindenki járhatta a saját útját a sivatagban.

A motorosaink közül Kátai Péter maradt a reggeli rajthelyén, és a 30. helyen zárta a napot. Jó hír vele kapcsolatban, hogy úgy tűnik, felülvizsgálják a büntetését, pénteken ugyanis, mint három nappal korábban (a műholdas navigációs rendszer azt jelezte, hogy nem érintett egy GPS-pontot), gondjai támadtak, csakhogy most már nem hagyta annyiban a dolgot, és jól tette. A GPS-szakértők ugyanis kiderítették, az utóbbi napokban jó néhányszor nem érintkezett a motorjára szerelt szerkezet, és ezekben az esetekben nem érzékelte a megadott pontokat. A lényeg az, hogy a versenybírák ígéretet tettek, törlik a büntetését, akkor pedig a mostani 44. helyről a huszonnyolcadikra zárkózik fel az összetettben.

Dési János túl van az első igazi mauritániai dűnéken, és nem éppen ideális körülmények között találta szembe magát velük. A lényeg, hogy túl van rajtuk, és bár a rajthelyéhez képest jelentős hátránnyal érte el a célt, ez egyáltalán nem szomorítja el, hiszen újoncként a beérkezés lebeg szent célként a szeme előtt.

SZÁMOKBAN
120 perccel kevesebb lesz a hátránya Kátai Péternek, ha – amint a versenybírák ígérték – törlik a büntetését.
5 évvel ezelőtt, a 2002-es Dakaron ezen a szakaszon búcsúzott el a Szalay Balázs, Palik László kettős – most külön-külön autóval bár, de mindketten versenyben vannak.
2,5 órán keresztül ástak Szalay Balázsék a homokdűnék között, mire megérkezett a segítség.

– Korábban is motorozott már homokviharban?
– Nem, soha, de nagyjából ilyennek képzeltem – mondta Kátai Péter, aki továbbra is a jobbik magyar motoros, és a pénteki szakaszon a 29. helyen végzett.

– Milyennek?
– Átláthatatlannak és veszélyesnek. Hihetetlen volt, hogy csak azt láttam, ami közvetlenül előttem történt, de maximum öt méteren belül. A szél többször majdnem lefújt a motorról, ez eléggé riasztó volt, és mivel a navigáció nem az erősségem, eszemben sem volt lemaradni a többiektől. Arra gondoltam, ha itt eltévedek, sohasem találnak rám. A szél három perc alatt eltüntette a nyomokat, úgyhogy még az sem segített volna.

– Sokan voltak bent a dűnék között?
– Nagyon sokan. Megállított ugyanaz a spanyol fiú, akit tavaly sokáig húztam. Tulajdonképpen miatta estem ki egy évvel ezelőtt, mert miközben vontattam, visszaestem, és szerettem volna ledolgozni a hátrányomat. Aztán ott volt Viladoms motorja. Az a fiú nagyon nagyot esett, örülhet, hogy megúszta kéztöréssel.

– Lehetett egyáltalán viszszafogottan, óvatosan motorozni ezen a napon?
– Elvileg lehetett volna, de akkor azt kockáztattam volna, hogy biztonság ide, biztonság oda elveszek a sivatagban. Márpedig ez a legnagyobb tragédia. Mérlegeltem, és úgy döntöttem, hogy húzom a gázt, ahogyan csak bírom. Igaz, így kockáztattam, hogy esetleg pofára esem, de ez még mindig kevésbé tűnt félelmetesnek. Hozzá kell tenni, bámulatos, hogy ez a motor mit kibír! Rengeteget kapott az utóbbi napokban, és még mindig nagyjából egyben van. ---- Az Atart körülvevő dűnék már 1987-ben megragadták a Dakar szervezőinek képzeletét. A hoszszú dűnesorokból álló pálya már akkoriban sem tartozott a versenyzők kedvencei közé, viszont nagy elégedettséget éreztek, amikor sikerült legyőzniük.

1987 volt az első év a viadal szülőatyjának, Thierry Sabine-nak a halála után, s a mezőny úgy adózott az emlékének, hogy nem messze attól, ahol helikopterével lezuhant (a nigeri Dirkou közelében), elneveztek róla egy fát. Ehhez a fához kellett elzarándokolniuk a versenyzőknek, ugyanis az egyik szakasznak ott volt a célja.
Ebben az évben a Peugeot hatalmas csapattal indult a Dakaron: 16 darab 205 Turbo állt a rajtvonalnál. Szerződtették a ralivilágbajnok finn Ari Vatanent, akivel megütötték a főnyereményt, hiszen megnyerte pályafutása első sivatagi show-ját.